Szerette, hogy szeretik és örömmel hallgatta a vallomásokat, de csak akkor, ha rövidek voltak, mert sokáig nem tudott figyelni. Egy madár szállt el a feje felett és kedvese helyett már azt nézte, aztán énekelni kezdett és ezüst tükrébe pillantott. Tudta, hogy szép, asszonyok, gyerekek és férfiak mondták neki s költők ékes rímekben írták házának falára. Büszke volt a befirkált falakra, a verseket azonban soha sem olvasta el. Szebbnek tartotta magát a világ minden költeményénél.
    — Átélni és nem olvasni akarom én a szerelmet — mondotta és nevetve vetette hátra a fejét.
    Klonárion mindíg nevetett. Vígság volt az élete. A síró emberektől elfutott s a bánatos szerelmeseknek gúnyolódva fordított hátat:
    — Itt vagyok, csókoljatok meg hamar, de ne sóhajtozzatok.
    Ha szerették, ha elhagyták, természetesnek találta. Könnyet nem ontott senkiért és mert nagyon feledékeny volt, hát nem haragudott soha. Nem emlékezett rá, ki bántotta, ki szerette s feledékenységében régi kedveseinek is mindíg legelső csókot adott.
    Így történt aztán, hogy egyszer mint nagy ujságot mondta el a szomszédbeli kis fuvolásleánynak, hogy aznapon Alceossal, a tudóskezű ifjú kőfaragóval találkozik a Gangites folyó partján... Pedig a mult tavaszon Alceos nagyon szerette őt...
    Klonárion reggel indult el fehér kis házából. Sietni akart, de az Agorán elfecsegte az időt egy utcai táncosnővel, aztán betért vetélytársához, a sötétszemű Rodopéhoz, hogy a tegnapi lakomáról híreket halljon, melyeket azonnal elfelejtett, majd egy boltajtóban szóba eredt néhány előkelő ifjúval. Dél volt, mikor kiért a városból.
    A Pangeois fenséges ormain tüzet rakott a nap a hóban, sugaraitól kigyúlt a távol tenger tükre s a zöld mezők között mint megannyi aranyos mécs lángot vetett a sok sárga virág.
    A leány minduntalan megállt, lihegve szívta be a tavaszi illatot, aztán részegen, öntudatlanul énekelni kezdte az Aphrodite hymnusát.
    Alceos reggel óta várta őt a víz partján és futva jött felé.
    — Azt hittem, ó Klonárion, hogy megfeledkeztél ígéretedről.
    A leány nem felelt, csak énekelt tovább.
    — Sietnünk kell, hogy alkonyatig elkészüljön a szobor.
    Klonárion lassan feltekintett. Csodálatos szemei voltak... A tavasz, a nyár, az ősz színei szerint változtak örökké. Puszta pillantásától fejébe szállt az ifjúnak a vér. A szerelmet — a tavaszt — látta most meg bennük.
    — Nem értelek!...
    És Alceos hasztalan magyarázta el újból, hogy szobrot akar formálni a képére, hogy azért jöttek ide, hol a legjobb agyagot találni, Klonárion nem figyelt a szavára. Feltűrte lengő köntösét, megoldotta saruinak rózsás szalagjait s lefutott a vízhez.
    A Gangites felett mint szárnyrakelt virágok szálltak tova a tarka lepkék, a habok közt pedig mint megannyi fogoly pillangó libegtek a vízi virágok. A leány néhány irist szedett, a hajába tűzködte őket, aztán fáradtan heveredett le a folyó partjára. E mozdulatnál arany hajából egy virág szabadult a homlokára és válláról lesiklott a chiton. Nyakát elárasztotta a napfény s kicsiny keblének képe eltévedt a víz tükrén a többi liliom között.
    Alceos néma elragadtatással térdelt mellé és megcsókolta őt... Aztán a folyó fölé hajolt s ivott a kristálytiszta víből.
    — Miért iszol, én szomjasan szeretlek látni benneteket! — nevetett a leány és újból kikönyökölt a partra. Az ifjúval nem törődött többé, hisz a Gangites odakínálta neki kék tükrét s ő tetszelegve nézegethette magát a parányi öböl felszínén.
    ...Órák múltak. A hanyatló nap már három Klonáriont aranyozott meg sugaraival... A virágkoszorús leányt, a vízi képet, s az agyagszobrocskát Alceos kezei között.
    Az ifjú felsóhajtott:
    — Elfogyott az agyag s Psychémnek még hiányzanak a szárnyai!
    — Ne bánd, jobb, hogy még nincsenek, mintha már nem volnának szárnyai! — és a leány újból nevetett.
    — Légy türelemmel. Elfutok agyagért...
    Klonárion tovább nézte képét a vízben. Csak akkor emelte fel fejét, mikor a szomszéd völgyből Zephyros lebbent ki a tájra s egy dévaj szárnycsapással összetörte tükrét a Gangites öblén. A szellő apró fodrokat vetett a vízszínen s ő nem láthatta többé magát. Unatkozni kezdett és észrevette, hogy Alceos még mindíg nem tért vissza. Felállt. Szórakozottan bolyongott el a part mentén, azután betért az erdőbe. Az ifjú kőfaragóról pedig teljesen megfeledkezett.
    A nap már rézsút sütött a rengetegbe. Élesen világította meg az árnyba borult zöld koronák törzsét s a harmat, mint selyemfonálra fűzött drágakő szállt és emelkedett a pókháló ezüstjén. Klonárion gondtalanul haladt előre. Átgázolt a patakok vizén s virágzó gallyakat tépett a vadrózsabokrokról. Valami távoli zajra összerezzent... Eszébe jutottak a borzongató mesék, amiket a rabnőjétől hallott a gonosz satyrokról, félni kezdett s irányt tévesztve futásnak eredt. Végre is lihegve állt meg egy tisztáson. Előtte az erdőszélen gallyakból összerótt csodálatos kunyhók emelkedtek. Egyszeriben megfeledkezett ijedelméről és kíváncsian pillantott be az egyik kunyhó ajtaján. Döbbenve hátrált ki a szabad ég alá.
    — Aphrodite segíts! — suttogta rémülten — hová vetődtem én?... — Egy ideig habozott, tépelődött, azután kedvesen, gyáván megint csak visszatért a küszöbre.
    A kunyhó néptelen volt. Minden bútorzata a szegletbe vetett néhány maroknyi száraz levél, egy földbe szúrt, otrombán faragott kis bitófa, éppen olyan, mint aminőre Philippoiben a rabszolgákat feszítették s egy vigyorgó halálfő.
    — Ki lakhatik itt? — gondolta töprengve. — Bizonnyal valami szegény együgyű, aki szomorúsággal veszi körül magát, mikor odakinn az istenek mosolyognak a napfényben és annyi virág nyílik... — Nem értette a dolgot s amit nem értett, azzal nem törődött... Vadrózsagallyakat hintett a halálfőre, hogy ne lássa többé s kezébe vette a fakeresztet, melyen egy szenvedő test volt kifaragva.
    Hosszasan nézegette. Sehogy sem bírta felfogni, hogyan lehet ilyen művészietlen kontármunkát megtűrni a házban. Azután, mert a töviskoronás kis szobor nem tudott beszélni s szótlanul tűrte kínszenvedését, megsajnálta őt.
    — Ha kedveseim is némák volnának és nem panaszkodnának örökké, tán jobban bánnék velük, — gondolta nagylelkűen s mivel hasztalan igyekezett levenni a keresztről a felfeszített piciny alakot, hát néhány vadrózsaszírmot gyűrt megsebzett kezei alá.
    — Úgy-e, nem fáj többé? — mondogatta mosolyogva s egy pillanatig komolyan haragudott arra az együgyű rossz emberre, aki a szenvedésben gyönyörködni tud. Éppen vissza akarta tenni a fakeresztet előbbeni helyére, mikor hangokat hallott a közelben. Felegyenesedett s a kijárat felé fordult, de rémületében gyökeret vert a lába... Állatbőrökbe öltözött, elvadult alakok állták el az útját.
    Első gondolata az volt, hogy satyrok ütöttek rajta. Hanem aztán, mikor jobban szemügyre vette a kiaszott rémeket, rájött, hogy halandókkal van dolga. Fellélekzett s lenge, diadalmas mozdulatával lépett ki közibük a rétre.
    A férfiak kört képeztek s nyugtalanul tekintettek rá. Az iriskoszorús leány pedig pogány szépségében, kezében a felvirágozott kereszttel mosolyogva tűrte pillantásukat.
    Egy öreg ember kilépett a sorból. Klonárion iszonyodva hátrált a gondolattól, hogy meg akarja ölelni őt. De az aggastyán nem közeledett. Szemét a fakeresztre függesztette s reszkető hangon emelt szót:
    — Kezedben a feszület, de öltönyöd bűnrecsábítóan ledér s így nem tudom, hozzánk tartozol-e... Mondd leányom, a mi jóságos Atyánk, avagy a sátán küldött ide közénk?
    — Nem ismerem azokat, akikről beszélsz!
    Egy fiatal férfi, aki eddig mintegy igézetben meredt a leányra, egyszerre vadul, irígyen nézett körül... Társainak a szemében is azt az emésztő tüzet vélte látni, ami az ő testét perzselte, mióta Klonárion csábító szépsége elejbe tűnt. Lángoló tekintettel fuldokolta:
    — Ne engedjétek szólni míg válla fedetlen s lábaira nem eresztette le feltűrt köntösét.
    — Csillapodjál testvérem, Heliodoros, — intette őt az agg — te pedig leányom engedelmeskedjél.
    — Nem értelek benneteket. Miért takarnám el magamat, hisz szép az, amit látni engedtek. Majd ha megvénültem, lesz még rá időm.
    Rosszaló moraj hangzott s az öreg bizalmatlanul kérdezte:
    — Ki vagy hát tulajdonképpen és honnan jöttél ide?
    — Klonárionnak hívnak Philippoiben, — mondotta egyszerűen a leány. — Ma kedvesemmel találkoztam amott túl a folyó partján, aztán elbolyongtam az erdőben.
    Heliodoros felszisszent és indulatosan összébb vonta sanyargatott testén a ciliciumot:
    — Még kérkedik bűnével! Ti esztelenek, mit hallgatjátok, hisz mérget szívtok be minden szavával. Fedjétek el szemeteket, ne nézzetek reá. Ily tetszetős alakot csak a gonosz ad híveinek.
    Helyeslően bólintottak mindannyian.
    — A gonosz, — dadogta Klonárion s rózsás lábacskáival mint egy riadt gyermek tapogatott a fű között. — Ne higyjetek neki, ő téved. Engem az istenek formáltak szépre. És én szeretem is, ami szép, ami mosolyog, a rútat, a szomorút pedig gyűlölöm...
    — Tán azért virágoztad föl ott azt a koponyát, — ordította Heliodoros és a kunyhóba mutatott. — Oda nézzetek, ez a pogány leány gúnyt űz még a halálból is.
    Klonárion fáradtan vont vállat:
    — Én csak a szomorúságot takartam el!
    — Igen!... hát a keresztet miért mocskoltad be virágaiddal?
    — Mocsoknak nevezed rózsáimat... hisz Aphroditenek mindíg vélük áldozom.
    Forrongó gyűlölködés szállta meg a férfiakat az Aphrodite nevére. A fiatalabbak túlharsogták az aggastyán csitító szavait s Heliodoros vad rajongással tépte ki Klonárion kezéből a feszületet.
    — Megszentségtelenítette bűnös érintésével az Isten Szent Fiát.
    — Ez a ti Istenetek? — kiáltotta Klonárion s szép, tudatlan szeme mint két sötét virág nyílt nagyra. — Lehetséges-e?... És megfeszítve ábrázoljátok, mint akár egy rabszolgát s tűritek, hogy szemetek láttára szenvedjen?
    — Boldogok, akik szevednek! — mondotta az öreg, ki hasztalan intette nyugalomra háborgó társait.
    — Hisz akkor jobb a halál, mint a ti életetek! Pedig én nagyon félek a haláltól — és Klonárion borzongva nézett körül az alkonyatban.
    — A halál az igazi élet kezdete, — szólt az agg, de hangja a zsivajba veszett. Heliodoros lázítóan túlharsogta őt:
    — Űzzétek el ezt a leányt! A bűn jött vele közénk. Nem Isten, a sátán teremtette az asszonyt, hogy elveszítsen általa bennünket. — Szeme rémült vággyal tapadt a leányra s vonagló ajkán egy pillanatra fennakadt a szó. — Űzzétek el... űzzétek el, — kiáltotta aztán kétségbeesetten.
    — Menj leányom és térj meg bűneidtől! — súgta az aggastyán, de Klonárion nem hallotta többé, futásnak eredt s mintha üldöznék, riadtan menekült az erdő felé. Pedig nem követte senki, csak egy lángoló tekintet s Heliodoros sóhaja.
    ...Lágyan szállt tova a szellő a fák alatt s a rengetegen két satyr haladt át. Az ifjabb ámulva kérdezte:
    — Mondd, kik azok ott, akik elűzték azt a szép napsugarat?
    Az idősebb, aki sok bölccsel beszélt már életében, imígyen válaszolt:
    — Azok az új Isten remetéi, a szép napsugár pedig: az Asszony volt!...