A CSILLAG JEGYÉBEN
Nikos-Boti Attila 2022.08.22. 22:05
Valóban ő volt az, aki belépett. — Légy üdvözölve!... Ave Myrthis! A héber bankárból római lovaggá lett Cajus Sulpicius Aransio gyönyörködve leste a hatást dús aztala körül heverő vendégeinek arcán. Ott voltak a Judeában időző rómaiak, görögök legelőkelőbbjei. Titus Fabinianus Drusus, a helytartó és kísérete, néhány ifjú patricius, egy durva képű centurio, Lucius az ezüsthajú bölcs és mind a többiek...
A leány még mindíg ott állt a márvány triclinium küszöbén. Mintha egy gondolatot feledett volna kinn a lépteit követő lelkes tömeg között, hátrafordult és tekintetét küldte a tévelygő gondolat után. A rabszolgák visszaszorították a vestibulumból a népet. Myrthis felemelte homlokát:
— Legyetek hát üdvöz ti is valamennyien!
Tullia, a hervadó római hetaira, türelmetlenül rázta le magáról szomszédja karját és irígyen mérte végig Jerusalajim kedvencét. Clinias, a száműzött görög költő, letépte fejéről a rózsakoszorút és Myrthis lába elé dobta. A ház ura, mintha jó üzletet csinált volna, mosolyogva dörzsölte kezét, aztán még egy kémkedő pillantást vetett a procurátorra és intett a leánynak:
— Hol késtél ily soká?
— Eques Cajus, a király szemét gyönyörködtettem művészetemmel.
— A királyt? — kérdezte gúnyolódva a centurió és kicsinylő mozdulattal ütötte le az asztalról a méhserrel töltött poharat...
Két rabszolga aranytálon, óriás vadkan pecsenyéjét hurcolta elő.
— Tulajdon őt magát, — mondotta Myrthis, mialatt ledűlt Cajus mellé a kerevetre. — A nagy Heródest és fenséges házát mulattattam a mai napon táncommal... Ha láttátok volna! Még a kicsiny Salome is megcsodált, nyomomban volt és utánozni akarta lépteimet.
Cajus Sulpicius ajkán ismét megjelent az öntelt mosoly. Túlkiáltotta a mulatók zsivaját:
— Hallottátok? Őt a palotából egyenest házamba engedték jönni!... Üdv Herodesnek!
A procurátor megvetően pillantott Cajusra:
— Üdv Augustusnak!
— Üdv Augustusnak, Rómának s az isteneknek! — kiáltotta hamis lelkesedéssel a vendéglátó Cajus, aki mindenkor aggodalmasan igyekezett elhitetni a világgal, hogy a Tiberis partján született. Kevélyen rivallt a rabszolgára:
— Hej, Quintipor, nem hallod, Caesárra iszunk, falernoi bort ide!
— No lám, — súgta Lucius a szomszédja fülébe — ez a hitehagyott hazaszeretetben, az istenek tisztelésében, sőt még a dőszölésben is rómaibb akar lenni a rómaiaknál!
— Ne törődjél vele, ha dús asztala van — dörmögte a centurio.
Quintipor, az afrikai rabszolga, magasra emelte a kristály amphorát, melyben mint az olvasztott arany reszketett az isteni bor. Cajus színültig töltötte vele cameákkal ékesített, legszebb kelyhét, igazgyöngyöt vetett belé és Myrthisnek nyujtotta:
— Igyál!
— Igyunk! — És a leány nevetve emelte szép ajkához az italt, aztán visszahanyatlott a kerevetre. Kicsiny keze unottan eresztette el a remekművű kelyhet. Csörrenve tört darabra a márvány padozaton.
Az asztalról véges-végig leverték a kelyheket. Felhangzott a részeg kiáltás mindenünnen:
— Az istenek borához, adj Cajus, érintetlen poharat! Igyunk!
Zenébe kezdtek a kytharások, két herakleiai leány szalagos fuvolájába fújt, a függönyök mögött felzendült a rejtett karok halk éneke. Egy rabszolga friss olajat öntött a lucernákba. Barna testű leányok aranytálakban rózsavizet hoztak be kézmosáshoz.
Az éj leszállt, nehéz keleti illatok vegyültek a légbe. Tullia már ott térdelt a kristálykelyhek között az asztalon és ledér mosollyal énekelte római dalait.
Kívülről egyszerre türelmetlen hangok hatoltak a tricliniumba.
— Quintipor, — dühöngött Cajus — miféle bántó zaj veri fel házam tájékát?
— Uram... a tömeg Myrthisre vár. Egy ifjú a lázító!
— Keresztre veretlek, ha tovább is zavarnak. Űzd el őket! Hints pénzt közéjük, hogy pusztuljanak!
Myrthis felemelte a fejét a selyem párnák közül, gazdag vörös hajában megvillant az arany abroncs.
— Bőkezű vagy, ó Cajus Sulpicius, de ne hidd hogy mint engem, aranyaiddal megvásárolhatod a tömeget is, mely városról-városra követ.
— Ne légy fenhéjázó, — súgta csitítóan Cajus — mily keserűen beszélsz...
— Borod tett ilyenné! Vagy talán egy könnycsepp volt az a gyöngy, melyet kelyhembe vetettél!
A procurátor mosolyogva szólt:
— Ha könnycsepp is volt a gyöngy, Myrthis, nem a tiéd, mit bánod hát!
— Ki tudja, dicső Titus Fabinianus. Az asszonyok nem ismerik meg ma azt a könnyet, amit tegnap elsírtak. — És Clinias egy virágot dobott a görög leány elé.
— Ékesszavú költő, — vetette oda Myrthis gúnyosan — többet mondok, én még azt sem ismerem meg holnap, akit ma megcsókoltam! Jer hát... nem te Clinias... derék Cajus, jer, vedd ajkamat te is.
Elfojtott kacagás hangzott.
— A Jordán vizére! — mondta egy fiatal patricius, — ily árért nem bánnám, könnyűlábú Myrthis, ha holnapra elfelejtenél.
— De hogy mi emlékezzünk, — szólt a procurátor — táncolj valahára.
Mozgolódás támadt az asztal körül. Myrthis felállt.
— Táncolni akarok...
Lepillantott a földre, mialatt lassan megindult a kijárat felé. Mentében hátraszólt:
— A tört kelyhek szilánkjai megsebeznék lábamat. Jertek ki a kertbe, langyos az éj, mintha tavasz volna. Kövessetek! Ott kinn talán el tudom hinni, hogy a hellén ég borul fölém és táncom szebb lesz tőle.
— Ave Myrthis! — kiáltozák a vendégek és Tullia hirtelen átölelte az egyik patricius nyakát:
— Hallod, kényelmetlenül érzi magát a fényes termekben, de hogy is ne, hisz nem régen még a külvárosok zugutcáiban, egy-egy rongyos szőnyegen mutogatta művészetét s megszokta ez időből az eget látni feje felett.
— Honnan tudod? — kérdezte ásítva a patricius.
— Sokan mondták!
— Amit sokan mondtak, azt senki sem mondta, — dörmögte elmenőben az öreg Lucius.
Tullia mérgesen nézett utána:
— Unalmas vén ember, és azért mégis igaz, vásári piacokon táncolta végig a divina egész Judeát! Csak mióta itt Jerusalajimban, az unatkozó nagy urak beengedik villáikba és a tömeg utána szalad, bízza el magát.
Myrthis ekkor már kilépett az oszlopok közül a szabadba. Előtte ott feküdt az alvó kert s túl rajta, három halmon, Herodes városa. Lent a szűk utcákban elvétve mozogtak apró mécsek, szemközt, a Moria-hegy ormán, a nagy templom aranylapokkal burkolt talapzata felett, mint a frissen hullott hó, világítottak az égig a fehér márványfalak... Pálmafák közül ragyogva emelte fel kupolás fejét a király palotája...
A görög leány mögött zsibongva csoportosultak a vendégek. A kytharások lekuporodtak a kertbe vezető lépcsőkön. Húrjaikon halkan csendült fel a zene...
Myrthis meglepetten hajolt előre: a zene hangjaira barna árnyak mozdultak meg a kertfal mentén s bujkálva közeledtek felé.
A rabszolgák nesztelenül hurcolták elő a tricliniumból az ébenfa asztalt és a kereveteket. Quintipor égő fáklyákat szúrt le a földbe.
Az árnyak menekülve szöktek a világosság elől a homályba, de egy késedelmezőt pillanatra mégis megvilágított a fáklyafény. Myrthis elmosolyodott: felismerte benne leghívebb követőjét, egy ifjút, aki nyomában volt, mióta Judeában járt.
Clinias e percben fölé hajolt:
— Myrthis, édesítsd meg egy csókoddal az éjtszakámat.
— O, Clinias, — sóhajtott a leány anélkül, hogy tekintetét levette volna az idegen ifjúról, — hagyj el, olyan fáradt vagyok.
— Tullia karjaiba üldözöl, — nevetett a görög. — Ő sohasem fáradt és mindíg adakozó.
Két félmeztelen aethiopiai hatalmas syriai szőnyeget terített le a villa előtti térre. A zene dallama gyorsabban lüktetett a kytharákon... Cajus és vendégei a nyugágyakra heveredtek, Myrthis pedig lefutott a lépcsőn. Egy pillanatig tétovázott, aztán intett a fuvolás leányoknak és karját feje fölé emelte. Táncolni kezdett.
A márványoszlopok alól visszafojtott lélekzettel nézték valamennyien.
Hajladozott mint egy kitherei rózsaág a szélben, aztán repült, az aranyszalagos krétai saruk alig érintették a földet. Fehér peplosának szárnyai, a gyors fordulatoknál, mint a virágszirmok csavarodtak fiatal teste köré, fátylát feje fölött lobogtatva hirtelen arcára vonta és lendületében váratlan mozdulattal megállt a kert fái közt, mint egy hellén márványszobor... Mosolyogni kezdett és táncolt tovább. Ibolyaszínű nagy szemében nedves fény csillant fel, vörös haja lassan lebomlott vállára...
— Isteni Myrthis!
— Terpsichore Judeába jött!
— Phidias, megelevenedtek a szobraid! — kiáltoztak Cajus elragadtatott vendégei. De egyszerre fennakadt a szó az ajkakon... ámulva néztek egymásra valamennyien, aztán felpillantottak az égre...
Vakító rejtélyes fény terült el a boltozaton...
Cajus felugrott a kerevetről. Mindannyian a lépcső felé tódultak. Myrthis még mindíg nem vett észre semmit, csak mozdulatai lettek szenvedélyesebbek, alakja hajlékonyabb, mosolya élvetegebb, amint tovalebbent a fényárban, mely elborította a földet. Nem művészet, — szerelem volt a tánca, ölelés karjának hajlása, csók égő ajkának lehelete... Ragyogónak látta ő is maga körül a világot s a fényözönben elkáprázva, megpillantotta az ifjút, aki oly híven követte lépteit.
Ingadozni kezdett, teste előrecsuklott, mintha megtalált volna valamit, amit sokáig keresett, tekintete beleszédült az idegen szemének a mélyébe és meglátott benne egy csillagot.
És mint a többiek, felpillantott ő is az égre.
Csodálatos új csillag ragyogott a boltozaton... A távolban pásztorok éneke zendült fel. Messze a szemhatáron, három piciny arany korona tündöklött az égi fényben. A Gethsemane-kert olajfái közül langyos szellő sóhajtott a város felett...
Myrthis szívére szorította a kezét, szédült és mintegy álomban látta maga körül hullámzani a vendégeket, rabszolgákat, Cajust, Tulliát kifestett arcával, bíborszegélyes togájában a procurátort.
Az öreg Lucius szava komoran vált ki a zsivajból:
— Julius Caesar halálát is csillag jósolta meg, de fénye nem volt oly nagy, mint ezé, ily ragyogó csillagot még nem láttak e földről, ez csakis az istenek halálát jelentheti.
Mindannyian döbbenve hallgattak el, egyedül Clinias kacagott és borral telt kelyhét tántorogva emelte az ég felé:
— Köszöntelek ragyogó csillag! A halandó Terpsichore táncát megvilágítani jöttél-e?
Vígsága a többieket is magával sodorta, csak Lucius maradt komoly. Ismét zajos beszéd, nevetés hangzott fel. Tullia kifutott a kertfal legtávolabbi nyílásához.
— Jertek ide valamennyien, — kiáltotta, — olyan fényes a város, mint délben...
— Érthetetlen, — dörmögte a centurio elgondolkozva, — a szemhatárig mindent beragyog a csillag, csak a Golgotha marad sötét.
— Csúnya, sivár hegy, — mondta a procurátor és Cajus-szal ős is Tullia után ment.
Myrthis egyedül maradt. Csak egy pillanatig habozott, aztán egészen hatalmába ejtette a csillag, melyet az ifjú szemében látott és elindult felé.
— O Myrthis! — tudtam, hogy eljön az a nap, amelyen rám mosolyogsz. Régen szeretlek... mennyit álmodtam rólad...
Myrthis csodálkozva tekintett rá:
— Rólam álmodtál? Karomban gyakran aludtak el kedveseim, de egy sem mondta reggel, hogy rólam álmodott...
— Halgass erről o Myrthis!
— Nem értelek... Miért nem csókolsz meg, ha szeretsz. Különös vagy. Mondd mi a neved?
— Ahvernek hívnak — szólt a férfi s ajkával megérintette Myrthis fehér chlamisszának szegélyét.
— Ahver!...
A kavicsos ösvényen léptek közeledtek. A leány összerezzent, megragadta a férfi kezét, aztán magával vonta a kert kijárata felé.
— Fussunk innen, — lihegte s az égre mutatott, — nézd a csillagot, mennem kell! Jer velem!
Nekiszaladtak Jerusalajim alvó utcáinak. Eleinte márvány paloták közt jártak, azután zeg-zugos sikátorokba vezetett az útjuk.
Egy hang az éjtszakában Myrthis nevét kiáltozta, majd eltompult a Cajus villájában mulatozóknak zaja s beleveszett a távolságba... Dávid király kupolás sírjához értek, túl rajta sötéten tántorgott a Sion kapu, még pár lépés és kint voltak a városból.
A Hynnom völgy zizegő olajfáival, mint egy hullámzó ezüst tó nyílt meg a lábuk előtt. A csillag beragyogta a messze tájat s fehéren rajzolta ki a zöld mezők között kanyargó bethlehemi utat.
Egymáshoz simulva haladtak előre. Sietve beszéltek mind a ketten, elmondták egész életüket, mintha együtt akarták volna leélni azt is, ami már elmult.
Jerusalajim és az éjtszaka lassan elmaradt mögöttük. Kertek, olajligetek, nagy kőfalak mellett jártak s a keleti égen pirkadni kezdett a virradat. Rózsák nyíltak ki a föld és a boltozat között, bíborszirmaik a magasba nyúltak s mint ezüstös harmatcseppet, felitták a ragyogó csillagot... Eltűnt a csillag az égről s ők ketten ott álltak tanácstalanul a derengő világban.
Előttük pálmák s olajfák között apró házak fehérlettek s egy szomszéd istállóból mécsvilág szűrődött ki a köves útra...
— Ez Bethlehem, — suttogta Ahver elfojtott hangon, — hová menjünk, nem látom többé a csillagot?
A leány szorosabban tapadt az ifjúhoz s maga sem tudta miért, ő is halkan beszélt:
— O, Ahver, nem tűnt el a csillag, ott, a te szemedben, ahol először megpillantottam, ott látom én most is, — mindörökké!
— Myrthis!
És kéz-kézben elindultak Magdala városa felé.
...Sok év mulva egy tavaszi napon Ahver házából indult el a magdalai leány, akit Magdalai Máriának neveztek Judeában.
Tudatlanul, szegényen ment ki a világba, csak anyjának örökségét vitte magával: az égő vörös hajat s a tánc bűbájos művészetét...
Így bolyongta be a köves ösvényeket és nem sejtette, hogy az a bethlehemi csillag vezeti, amelynek jegyében szülői megszerették egymást — s amelynek derengő fénye akkor ragyogott fel az ő tévelygő lelkében, amikor meglátta a feltámadást...
|