Myrtion vágyódott utána s mentében olyan mozdulattal húzta végig ujjait finom nyakán, mintha máris ott érezné a hűvös onyx láncot s olyan kihívóan vetette fel csinos kis fejét, mintha az utcájabeli cifra leányok máris irigyelnék.
    Az út fordult s szemközt egy üres telken lármás, tarka csoport ötlött a szemébe. Többnyire férfiak voltak. Hevesen beszéltek mindannyian s nehéz munkásöklök fenyegetődztek a levegőben. A zsivajba tompa kalapácsütések vegyültek, aztán egyszerre elhalt a zaj. Velőtfagyasztó jajszó járta át a csendet.
    Myrtion összerezzent. Hirtelen megállt.
    — Mit bámultok? — kérdezte borzongó kíváncsisággal egy nyurga taligásembertől, aki ágaskodva nézett el a feje fölött.
    — Pyrhiást feszítik meg, a vöröshajú Corinna rabszolgáját.
    — És vajjon miért? — kérdezte a leány, mialatt hasztalan keresett egy kis rést, hogy átlásson a tömegen.
    Egy kopasz emberke izzadva tolakodott a sokaságban. Hátraszólt:
    — Nem tudom, de úgy kell neki...
    A taligás meglökte ostorával a kis kopasz fejét:
    — Ugyan minek haragszol rá, hisz nem bántott.
    Az ember vigyorogva vont vállat s a bitófa felől ismét panaszos nyögés vegyült a zsivajba. A tömeg mozgolódni kezdett és Myrtion egy pillanatra meglátta a durván faragott, alacsony keresztet, melyhez egy reszkető, verejtékes emberfej tapadt.
    — Jaj... Vizet adjatok...
    A leány összerázkódott ettől a hangtól és lehúnyta a szemét. Nem volt gyöngeszívű. A kikötőbeli durva nép között nőtt fel, de iszonyodott mindentől, ami csunya...
    — Vizet adjatok, — könyörgött kétségbeesetten a rabszolga — szomjazom.
    Senki sem mozdult. Az emberek megint vitatkozni kezdtek, valaki elkáromkodta magát, mert a lábára léptek, egy kalmár pedig a vöröshajú Corinnát becsmérelte, amiért mérgében háromezer drachmát érő rabszolgahúst a bitóra feszít.
    Az emberek nevettek. Az úton egy fuvaros döcögött tova. A tikkadt olajfák alatt néhány amphorás asszony közeledett a szomszédos kúthoz. Egy sáfrányszínű peplos rikított a fehér házfalon.
    Myrtion odanézett s csak ekkor vette észre, hogy valaki integet felé. Öreg barátja, a bölcs Menippos volt, aki a kút párkányán üldögélt s egykedvűen kavargatta lábával az út porát.
    — Mit érdekel ez téged, kis Myrtion, — mondotta komolyan — ne nézd! A halál csunya.
    — Miért feszítteti meg rabszolgáját a vöröshajú? — kérdezte a leány, mintha meg sem hallotta volna a szavát.
    — Sok rabszolga kerül bitóra manapság, mert tudnod kell, hogy tömegesen szökdösnek egy tarsosi thaumaturgos után, akit, ha jól emlékezem, Pál apostolnak hív a nép.
    — És miféle kincseket ád ő nekik ezért?
    — Mindössze egy új philosóphiát és egy ismeretlen istent, akiről azt állítja, hogy egyformán szereti a szabad polgárokat és a rabszolgákat s a halálon túl az utolsókat teszi meg elsőknek.
    — Mit törődik ezzel a vöröshajú Corinna?
    — Úgy mondják, nem is az új philosóphia háborította fel őt... Attikában szabad a gondolat, de Pyrhiás rabszolga volt s megszökött ő is a tarsosi idegen után, aki Athénben felbujtotta a csőcseléket.
    Menippos felsóhajtott:
    — Mennyi különös elmélet divatozik mostanában, minden változik a nap alatt, csak az a jó, hogy a nap maga mégis változatlan marad... Nézd, épp olyan csodálatosan süllyed el a tengerbe, mint hatvan év előtt...
    És a hanyatló öreg kéz belemutatott a hanyatló fiatal napba.
    A leány tétován tekintett le a domboldalra, Piraeus hatalmas háztömegeire. Az átlátszó tiszta légben, mintha csak szobrász faragta volna, oly élesen körvonalazódott lába előtt a tengerparti város, mely büszkén tartotta oda márvány mellét a kéklő vizeknek. A leáldozó nap rózsákat futtatott fel a kikötőbeli hajók árbocára. Visszanéző fénye vörösen villant fel a lapos háztetők élén, a templomok oszlopsorán. Hűs fuvallat szállt fel az öbölből, meglengette az olajfákat és Myrtion peplosát... Az aloék törpe árnya hirtelen megnyúlt a fehér úton.
    A leány csak most vette észre, hogy az emberek nem zavarognak többé a közelben. Csendes volt minden. A távolból felhallatszott a kikötőváros zsongása, melyben sejtelmesen olvadt össze a szerelem, a halál, a munka ezer kiáltása.
    — Valaki sóhajtott, — mormogta Myrtion s babonásan nézett a bitófa felé.
    A kíváncsi nép már elszéledt. A kereszt elhagyottan állt az üres telken s a haldokló rabszolga belemeresztette nagy, szomorú szemét a lemenő napba. Alakja megnyúlt, mintha le akart volna lépni a földre, kezén pedig végigcsurgott a vér s ahogy lecseppent, pirosz fészket rakott a kereszt lábánál a porba.
    — Jer, Myrtion, menjünk innen, — mondotta az öreg Menippos s megfogta a leány kezét.
    E pillanatban ismét sóhajtás hallatszott a kereszt felől:
    — Szomjazom...
    Myrtion gyors mozdulattal eltolta magától öreg barátját, megmártotta kendőjét a kútban s futva indult el a haldokló rabszolga felé.
    — Irgalmazzatok...
    És Myrtion felnyujtotta a megfeszített ajkához a kendőt. Pyrhias mohón szívta be a vizet, a feje hátracsuklott. Lepillantott a leányra. A hangja olyan halk volt, mint egy madár szárnycsapása s Myrtionnak mégis úgy tetszett, mintha az egész várost átjárná.
    — Imádkozni fogok!... Ha majd egyszer szomjazol, enyhítsen meg az én Istenem téged...
    Myrtion ámulva nézett fel rá:
    — Hogyan szomjazhatnám én?...
    De a rabszolga már nem felelt. Feje előre hanyatlott és a leány szelíden betakarta kendőjével a meggyötrött arcot. Aztán elindult az öreg Menippos után.
    Semmi sem mozdult többé a csendes mezőn s a lenyugvó napban vörös folt volt a siralmas kereszt, mintha a boltozat vére ömlött volna le reá...
    ...Myrtion nem tudott aludni azon az éjjelen. A csillagok már feljöttek az égre, lent a kikötőben tüzeket raktak a hajósok és ő még mindíg kint ült a küszöbön háza előtt. Az úton emberek jöttek-mentek, tengerésznépség, fuvarosok s egyik-másik szólt is hozzá, de ő nem felelt nekik, mert a sötétben mindíg a véres keresztet látta s a megfeszített Pyrhiást... És a halál képe közelebb hozta hozzá szerelmét, épp úgy, mint ahogy máskor, a csókok percében nem egyszer jutott eszébe az elmulás. Vágyódott Gorgiás után s arra gondolt, hogy a szerelem és a halál bizonnyal szeretők, mert az egyik szüntelen a másikra emlékezteti az embereket...
    Alig pirkadt a reggel, Myrtion leküldte egyetlen rabnőjét az öbölbe, hogy hírt hozzon a kedveséről.
    A rabszolganő már messziről rázta a fejét:
    — Nem tudnak róla semmit odalenn.
    Aztán heteken át hiába várta Myrtion a hajóst s végre maga ment le a kikötőbe. Egy ismerős öreg halász szánakozva nézett rá, egy hajóslegény nevetni kezdett, mikor meglátta és meg akarta őt csókolni.
    Myrtion nem értette az embereket, de mert fáradt volt, leült pihenni a halpiac lépcsőjére. Körülötte csőcselék, népség lármázott, egy suhanc fügét árult s néhány félmeztelen gyerek köveket hajigált az öbölbe, hol a hajók sötét teste körül szeméthulladékot és dinnyehéjakat ringattak a hullámok. Myrtion fásultan nézte, mint táncol a vízről visszaverődő nap ezer fényszilánkja a szemközti gabonacsarnok homlokzatán s csak akkor vette észre, hogy eljárt az idő, mikor a himbálódzó aranyfoltok eltűntek a fehér falról. A nap leszállt a salamisi partok mögött a tengerbe. Violaszín párák emelkedtek a víz mentén. A halászok tüzeket raktak az öbölben; a tengerészcsapszékekből énekszó hallatszott.
    A növekvő félhomályban nevetgélő párok surrantak tova, aztán egy magányos leány jött lefelé az utcán s lustán ringatta csípőit, amint ment. Az egyik tűz körül tagbaszakadt halászok ültek a földön s valamelyik elkapta az idegen leány libbenő köntösének szélét:
    — Ephraimi Naema!... Kinek táncolsz ma este?
    A leány közelebb lépett a tűzhöz s térdét a férfi hátának támasztotta:
    — Bejött az etioniai csempész... neki táncolok, de holnap... ha akarod? — nevetni kezdett s két karjával átfogta a halász nyakát.
    Ahogy lehajolt, megvilágította arcát a láng. Myrtion tisztán látta őt. A haja göndör és fekete volt, a szeme keletiesen fényes, vállán tajtékfehér amalgosi fátyol csüngött. Mikor tovairamodott, fedetlen mellén megcsörrent egy onyx nyaklánc.
    Myrtion utánanézett és maga sem tudta miért, Gorgiásra gondolt. Aztán felállt, hogy haza menjen. De abban a percben egy árnyék vetődött végig a keskeny sikátoron, amelyikbe az idegen leány befutott s egy magas férfialak surrant át rajta.
    Myrtion szívében megállt a vér... Lerohant a lépcsőn, befordult a sikátorba ő is. Lélekszakadva követte a két ölelkező árnyat a gyanus utcákon, halbűzös, olajszagú terecskéken át. Hol eltűntek, hol meg felbukkantak, míg végre elnyelte őket egy szurtos kis tengerészkorcsma ajtaja.
    Myrtion visszahőkölt a küszöbről, fojtós levegő csapott az arcába. Az alacsony ivóban a falmelletti padokon festettarcú leányok és részeg tengerészek hevertek, a földön olajos mécses füstölt s egy rongyos szőnyegen lassú, észvesztő táncba fogott az ephraimi zsidólány.
    Myrtion összevonta a szemét, aztán kis keze ökölbe szorult, tiszta lett előtte a kép; meglátta a szegletben Gorgiást!... Kedvese ott állt kinyílt ajakkal s csillogó szemmel nézte a táncot. Myrtion elszédült... ő ismerte azt a lázas, vágyó tekintetet...
    — Mást szeret!... — Valami szörnyű, idegen fájdalom nyilallott át a mellén, míg törékeny vállára durva kéz nehezedett.
    Feleszmélt. Egy mámoros halász röhögve tolta elejbe vörös arcát:
    — Szép vagy, kis halacskám...
    Iszonyodva taszította el magától az embert és futva menekült a sötét sikátorokon át. A halász tántorogva követte, aztán elbukott egy kőben és végigzuhant a földön.
    Myrtion reszkető térdekkel ért haza, sírt egész éjjel s reggelre elküldte rabnőjét Gorgiáshoz:
    — Mondd meg neki, hogy meghalok utána!...
    Kedvese azt üzente, el fog jönni, még mielőtt kigyúlnak a halásztüzek és a csillagok. De a leány hiába várta, nem jött sem aznap, sem azután s végre is ő maga ment le az öbölbe, hogy megkeresse. Bejárta a piacokat, felkutatta a tengerészkorcsmákat s a kikötő minden zugát, Gorgiás nem volt sehol és Myrtion ekkor csüggedten tért be imádkozni a tengerparti Poseidon szentélyébe. Tépett vitorlák, roncs árbócok és evezők s hajótöröttek fogadalmi ajándékai függtek a szegényes halásztemplom falán és a leány a legkoldusabb hajótöröttnek érezte magát a végzetes emlékek között, mert hiszen ő még annyit sem mentett meg a pusztulásból.
    Fenyőgallyat meg egy fekete kost ígért a vizek istenének, ha visszaadja néki kedvesét, aztán ment tovább a völgyben, a halmokon, új és új szentélyekhez. Aphroditének tükrét és galambjait, Artemisnek myrthuságat és aranyszínű mézet kínált.
    De hiába, az istenek nem könyörültek meg rajta. Nap-nap után reménytelenebbül tért meg házába s egy estén, mikor bejárta a város utolsó templomát is, megingott a hite. Kétségbeesetten indult haza. Sietnie kellet, mert a hegyekben zivatar készült s a dombtetőn már sivító szél csapott az arcába. Felvetette a fejét, majd hirtelen megállt. Egy elhagyott telek terült el előtte s egyszerre eszébe jutott a véres kereszt és a megfeszített rabszolga istene...
    Két karját kitárta, mintha keresztre volna feszítve ő is s a szemét nagyra nyitotta, mintha valami láthatatlant látna meg...
    — Szomjazom!... — suttogta egy sóhajban s forró kis testét megrázta a zokogás.
    ...És aztán azon az éjjelen törént, hogy bezörgettek Myrtion házának a kapuján. Egy kikötőbeli halász állt a küszöbön.
    — Gorgiás küldött, beteg... látni akar...
    Myrtion nem szólt, nem kérdezett semmit, csak futott le a kikötő felé. Meg sem hallotta a halász zavaros beszédét, hiába mondta el neki, hogy az ephraimi leány kirabolta és megkéselte az alvó Gorgiást s aztán elszökött egy új szeretővel. Nem hallott, nem értett semmit, csak azt tudta, hogy szomjas a szíve és Gorgiás után vágyik.
    ...Már lent jártak a tenger partján. Futva, lihegve szaladtak végig a világtalan zegzugos utcákon, aztán a halász betaszított egy ajtót s Myrtion térdre bukott kedvese nyoszolyája mellett.
    A sebesült hajós felvetette lázas fejét, a leány pedig belemerítette lelkét a szemébe s újra megtalált benne mindent és... nem szomjazott többé.
    Elmúlt az éjtszaka. Hajnalodott, mikor Gorgiás gyógyító mély álmoba merült. Myrtion mosolyogva virrasztott mellette s csak mikor az ajtó résén beszivárgott a szobába a virradat halvány fénye, vonta el kezét kedvesétől. Feltárta az ajtót és a hűvös azúrszínű világban boldog tekintetével a rabszolga istenének a templomát kereste... és a szeme eltévedt a végtelen kék égben.