— Ma szép akarok lenni Leontichos lakomáján! Társnői nevetve futottak elő a házból. Korinna egy törött kagylóban a bíborszínű syriai festéket hozta, az aranyhajú Drosis a kecskeszőr ecsetet, Pyrallis ébenfa szelencében az ólmos fehér port s Lydea, a sötétarcú rableány, forrásvizet az agyagtálacskában.
    Mindannyian odatelepedtek a tornác elkoptatott lépcsőire... Amonnan a városkapu felől, sietős lépések zaja hangzott fel ekkor. A leányok elcsendesedtek. Kisvártatva a sikátor fordulójánál egy narancsszínű peplosba burkolt asszony alakja bukkant elő. Egyetlen rabnő követte nyomon.
    — Azt hittem Leontichos jön értem, hogy megelőzze az éjtszakát! — szólt Klonárion csalódottan.
    Az asszony ekkor haladt el a hetairák előtt. Kíváncsian pillantott feléjük, de mikor észrevette, hogy mindannyian reá tekintenek, megvetően fordította félre a fejét s gyors léptekkel ment tovább.
    Elfojtott kacagás hangzott fel mögötte... Néhány tétovázó lépést tett még, aztán hirtelen hátravetette gyolcs fátyolát és visszatekintett.
    A leányok látásból ismerték őt: Phillina volt, a szomszéd utcabeli borkereskedőnek a felesége.
    — Légy üdvöz, — szólt szerényen Klonárion, — kívánsz valamit?
    — Arcátlan vagy leány, hogy szavaddal illetni mersz!
    — Ne légy oly fennhéjázó, ó Phillina, mondta Klonárion elkomolyodva, — ne vess meg bennünket azért, mert neked férjed van.
    — Való igaz, — kiáltott Korinna, kit sok bölcsességre tanított kedvese, a tudós Diphilos. — Ha természetes az, hogy a nők erényesek legyenek, akkor nincs okod a gőgre, mert erényességed nem áldozat, ha pedig természetellenes, úgy nem büntethetsz megvetéseddel, amiért mi úgy élünk, mint ahogy az istenek kívánják!
    Az asszony mérgesen nézett a leányra, de azért nem ment odébb. Rabnője szepegve nógatta:
    — Jer, megláthat valaki!... Csak nem állsz szóba ezekkel!
    — De igen, — kiáltott s most már nem türtőztethette magát, — meg akarom nekik mondani, hogy fecsegésük olyan üres, akár egy kiszáradt kút!
    — Mondj bölcsebbet, — mormogta egykedvűen Klonárion, mialatt a kecskeszőr ecsettel ékes kis aranycsillagot festett homlokára.
    — Okos szót akartok hallani?... Nos jó, vessétek hát félre azokat az átkos szépítőszereket. Nélkülük majd nem csábítjátok többé tobzódásra és bűnre férjeinket!
    — Eldobni a riziont, — nevetett Drosis, — mit szólna Polemon, ha sápadt arcot nyujtok csókra ...ha halványan lelne a virradat.
    — Bohó beszéd, — mondá Pyrallis, — az arcfesték a mi legjobb barátunk. A csúnyákat csinosakká, a szépeket szebbekké varázsolja.
    — Úgy ám, — csicsergett Klonárion vígan, — megállítja a muló időt, hosszabbá teszi az ifjúságot.
    — Legyetek jók, — szavalta emelt hangon Phillina, — s nem kell félnetek a mulandóságtól.
    Lábujjhegyre ágaskodott és mialatt homlokát bölcs ráncokba vonta, összefont karral leste szavainak hatását. Egy népszónoktól tanulta el ezt a fennkölt mozdulatot, mellyel nem egyszer ejtette kétségbe férjét, a derék borkereskedőt.
    A leányok azonban ügyet sem vetettek reá. Korinna elgondolkozva nézett maga elé.
    — Könnyen beszélsz a mulandóságról, ó Phillina. Ti tisztes, férjes nők, kik anyák és feleségek vagytok, megmaradtok azoknak, ha megöregesztek is, de mi, akik csak asszonyok vagyunk, megszűnünk asszonyoknak lenni, ha elmúlik szépségünk és az ifjúság.
    Phillina, bár nem értette a leány szavát, továbbra is okos arcot vágott.
    — Mi addig élünk, amíg szépek és ifjak vagyunk, — kiáltott lelkesülten Klonárion. — Oltárodon mosolygó Kypris holnap legdrágább arcfestékemet áldozom neked!
    — Beszennyezed véle az oltárt! — mondotta Phillina ünnepélyesen.
    — Ne hidd te azt. A festék jó s mi tiszteletben tartjuk mióta Aphrodite-Pandemos épp általa mentette meg egyik társnőnk életét.
    — Hogyan?... Mit mondasz?... Beszélj gyorsan! — hadarta a piciny asszony lihegve. Kiváncsisága legyőzte büszkeségét s felnyilt ajakkal hajolt a leányok felé, miként ha szomjasan nyúlna egy vizes amphora után.
    A hetairák összenéztek. Drosisból kitört a nevetés.
    — Nem bánom, — mondta Klonárion, — mialatt az égre pillantott, — Leontichos lakomája úgyis csak az Orion csillagainak jöttével veszi kezdetét... Jer közelebb. No, ne félj hát... Ülj le ide mellém a lépcső fokára.
    Phillina először óvatosan végigkémlelte a környéket, hogy nem látja-e meg senki a kétes társaságban. Aztán elküldte rabnőjét és Lydeát az utca két végébe őrszemnek, némi vonakodás után, leült Klonárion mellé.
    A leányok jelentősen hunyorogtak egymásra. Klonárion beszélni kezdett:
    — Bacchisnak, a rózsaajkú, a csillagtekintetű Bacchisnak hívták őt, kinek sorsa érdekel. Én nem ösmertem, de az öreg Glykera, — tudjátok, annak a részeges Philonnak a szeretője, — még emlékezik reá és ha igazat beszél, úgy Bacchisnál szebb leány kevés élt valaha Athénben.
    — Mert nincs többé közöttünk, azért magasztalod, — gúnyolódott Pyrallis.
    — Lehet, — nevetett Klonárion s évődve ütötte hátba a leányt. — Különben én csak azt mondom, amit Glykerától hallottam. Ő beszélte, hogy Bacchis szép és gazdag volt s hogy mindenek szerették. Az istenek tehát boldoggá és gondtalanná tették őt... addig a végzetes napig, amelyiken Hermodorosszal találkozott.
    — Hermodoros? — mormogta Phillina tudákosan, — hallottam róla egyetmást.
    — Hermodorosról? — kacagott a leány, — hisz ő csak egy egyszerű, névtelen ifjú volt, akit szépsége tett ösmertté a kőfaragó művészek műhelyében. Akkortájt épp Praxiteles mester mintázta róla remekeit.
    Bacchis az agora oszlopai között látta meg őt először. És annyi gyönyörűsége telt látásában, hogy elfelejtett odébb menni s midőn Hermodoros elhaladt mellette, ...először életében lesütötte szemét.
    — Tudnod kell Phillina, — szólalt meg ekkor Korinna, — jelentőségteljes pillanat az, mikor mi nők így árnyat borítunk a tekintetünkre. Jelentőségteljes nálatok is, nálunk is. Csakhogy különbség azért mégis van... Egy tudós barátomtól hallottam, hogyhja egy tisztességes asszony süti le a szemét, ő abban a percben a harcra és a győzelemre készül, míg — megsúgom neked, — a hetaira ekkor adja meg magát.
    — Való igaz, — folytatta a szót Klonárion, — a rózsaajkú Bacchis is akkor ejtette ki kezéből a szerelem minden fortélyos művészetét.
    — Elvesztette a fejét, mert megtalálta a szívét, — kiáltott Pyrallis s csintalanul hevert végig a kitaposott lépcsőn.
    — Igen, utolérte őt is a hetairák végzete s mire a másnap alkonya leszállt, már Hermodorosszal haladt az agora oszlopai alatt. Véle tért meg márvány házába, ott az Eridanus partján.
    Az ezután elkövetkező időkről hihetetlen dolgokat beszél Glykera. Esküszik, hogy Bacchis vak szerelmében ajtót mutatott a gazdag s még hozzá kényelmesen együgyű bythiniai kalmárnak, aki fejedelmi kincsekkel tette dússá s azután bezárta ajtaját a hatalmas archon orra előtt, aki szerelmével divatba hozta őt... Rövid idő multán elüldözte a költőket is, kik házának falára írták legszebb verseiket s elkergette az ifjakat, akik rózsafüzérekkel koszorúzták meg minden éjjel küszöbét... Hiába ostromolták. Szépséget s fiatalságát Hermodorosnak adta. Osztatlanul, egészen. És végül a botor neki adta még kincseit, gazdagságát is és úrrá tette háza rabszolgái és önmaga felett.
    — Villámszóró Zeusra, ily ostobaságról nem tudtam eddig, — mormogta Drosis meggyőződéssel.
    — Halljátok csak, Hermodoros, ki hajdan mezítláb s rongyos chlamisban járt és gyakran éhezett is, remekművű sarut csatolt most lábára, aranyszállal hímzett köntöst viselt s lakmározva töltötte idejét. Hamar beleszokott a jólétbe. Tele marokkal szórta Bacchis aranyait s az első idők csendes boldogsága után tobzódó vigaskodásra vágyott... Kedvese, bármennyire fájt is a szíve, nem mert ellenkezni. Mindenben engedett, addig-addig, míg egy napon észre nem vették, hogy a kincsek javarészt eltünedeztek!... E szomorú felfedezést követő reggelen arra ébredt Bacchis, hogy Hermodoros nyoszolyája üres s hogy vele mindaz eltünt a házból, aminek még valami értéke volt, sőt eltünt vele legszebb rabnője is!...
    Jajveszékelve, sírva kereste álnok kedvesét Athén minden zugában. Végigkutatta a kőfaragómesterek műhelyeit, a szerelmesek találkozóit s a tivornyázók titkos rejtekeit.
    — No és?...
    — Nem találta sehol! Hiába várt rá naphosszant a phalernoi úton, hiába hagyta nyitva éjjelente jöttére készen házának ajtaját. Hermodoros nem tért vissza többé.
    — A nyomorult, — mormogta Pyrallis összeszorítva kicsiny öklét s gondolatban megfenyegette a saját, hűtlen kedvesét.
    — Bacchis ajkán elfonnyadtak a rózsák, — folytatta halkabban Klonárion, — a csillagok kialudtak szemében: önmagának szomorú árnyékává lett... Nem fordultak meg többé utána az utcán, nem törődött immár vele senki. Zavartalanul bolyonghatott a városban, a tenger partján s künn a hegyek között. Egy ilyen bolyongásakor történt, hogy kiment a kőfalon túlra. Jártában a szent városrészbe vetődött s aztán, csak úgy véletlenül, betért a cyprusok zöld homályában rejtőző Apollon Delphikus templomába.
    — Ott, ahol a multkor veszekedni láttalak Leontichosszal? — kérdezte Drosis ásítva.
    — Tulajdon ott, — s Klonárion zavartalanul folytatta. — Mikor Bacchis a naosba lépett, papok vették körül az oltárt. Egy oszlop mögé húzódott hát, megmosta kezét, meghinté magát vízzel s aztán alázatosan könyörgött Phoibos Apollonhoz. Utolsó ékszerét neki ígérte, csak engedje még egyszer meglátnia kedvesét...
    És mikor feltekintett, azt hitte álmodik!
    — Ó Klonárion, mit látott ő, mondjad hamar! — kérdezte Phillina kíváncsian.
    — Figyelj szavaimra — mondta a leány. — Az áldozati oltár füstfelhőiben, márványba faragva, Hermodorost látta meg... Praxiteles mester Apollon szobra volt, mit az olymposi kőfaragó az ő hűtlen kedvesének képére alkotott.
    A kicsiny asszony nyitva feledte száját az ámulattól.
    — Beszélj... beszélj, — kiáltott sóváran.
    — Bacchis sírt és nevetett egyszerre. Két karját kitárta a lantos isten felé s ha a papok útját nem állják, tán felrohan a szoborhoz, hogy csókjaival árassza el.
    A csendzavaró leányt kiűzték a templomból... de ő másnap és azután is mindennap visszatért. Az a szobor lett az élete, ahhoz fohászkodott szótlanul, azzal beszélgetett hosszú órákon át s lassanként szentségtörő vágy fogta el. Képzeljétek! Meg akarta csókolni a szoborajkakat. Nem Apollont, Hermodorost akarta ő megcsókolni, — még egyszer, utólszor... Naphosszant leste az őrizetlen pillanatot, de hasztalan, sohasem lehetett egyedül a templomban. Kétségbeesett sóvárgásában vakmerő tervet eszelt ki...
    A szomszédos utcából léptek zaja hangzott fel ekkor. Valaki énekelni kezdett a kút mellett. Aztán újból csend lett.
    Phillina riadtan bámult bele a homályba.
    — A győzedelmes Kypris kegyelme legyen veled, ó jó Klonárion. Beszélj hamar. Az est leszállt, férjem becsukja üzletét. Mennem kellene.
    Rövid leszek. Pár szóval elmondhatom, ami még hátra van... Hol is hagytam el? Ah igen. Bacchis tehát elhatározta, hogy a legközelebbi holdas éjtszakán beoson a templomba s megcsókolja az istenszobrot!
    — Iszonyú gondolat, — suttogta Korinna, — ha rajta veszt, halál a büntetése.
    — Bacchis nem rettegett. Gyönyörrel készült az éjtszakára. Először is szemlét tartott háza felett. Szegény volt már, akár az utolsó fuvolásleány. Régi dicsőségéből két rabnőn kívül semmi sem maradt. Az egyiket eladta hát s árából tarsosi illatszereket, drága virágokat, egy fátyolt s syriai arcfestéket vásárolt. Aztán végre leszállt a sóvárogva várt éjtszaka, melyen az Akropolis ormai felett teli pompában kelt fel a hold... Fürdőt készíttetett magának, bakkarist öntött a vízbe. Rózsákat font hajába s aranyport hintett beillatozott fürtjei közé. Aztán arany csillagokat festett a homlokára s keble fölé és végül, nagy művészettel kifestette arcát és ajkait. Magára vonta fátyolát s elindult a találkozóra. Olyan szép volt, mintha nászra menne, vagy egy bacchanáliára, királyokat hódítani. Mint árnyék osont tova a falak alatt. Mire leért a szent városrészbe a hold már megkerülte a néma Parthenon tetőzetét. Dobogó szívére szorította a kezét és belépett a templomba. Egyedül volt. Végre ismét egyedül vele.
    A templomot beözönlötte a holdfény s kék világával belopta a szerelmet is a szent falak közé. Bacchis kitárta két karját s belépett a szentek szentébe. Átlépte az amphorákból kirakott kört, hová gyarló halandó nem teheti lábát és felkúszott a szobor talapzatára. Aztán... szomjas szerelemmel függesztette piros ajkait a fehér ajkakra. Arcát odatapasztotta a márvány archoz s forró fiatal testét a hideg kőtesthez szorította.
    — Úgye szeretsz?... Újra szeretsz? — enyelegve beszélt hozzá s ölelő karja között úgy érezte, megéled a szobor...
    ...Nem vette észre az idő múlását, nem látta, hogy a holfény kiapadt a szentélyből s hogy odakünn a templom előtt, a virradat derengő fényében már gyülekeznek a papok és a nép.
    — Egyetlenem! — suttogta mámorosan s ezredszer újból megcsókolta. Ebben a percben történt, hogy hátulról izmos kezek ragadták meg:
    — Szentséggyalázó, ...halál reá! — hangzott a főpap szava. Káromló zsivaj töltötte be a templom minden zugát s Apollon berohanó papjai gyűlölködve rántották le a leányt az oltárról.
    Bacchis némán állt bírái előtt. Szemét kedvesének szobrára függesztette és még mindíg mosolygott.
    A főpap segédpapjaival s a Pythiával félrevonult tanácskozni...
    Mire visszatértek, már áldozati ajándékokkal megrakott nők s férfiak csődültek a leány köré.
    Az ünnepélyes csendben, ekként szólt Bacchishoz a főpap:
    — Ítéltünk! Véreddel fogjuk csókjaid szennyét lemosni a védelmező Apollon szobráról. Meg kell halnod!
    Helyeslő moraj hangzott s a nép szitkozódva húzódott el Bacchis mellől. A főpap most hozzájuk beszélt:
    — Tekintsetek az oltárra ti mindannyian s lássátok, mily haragvó az ezüstíjjas Phoibos!
    — Nem, nem — kiáltott Bacchis rajongva, — ő nem haragszik reám... Nekem felelj, ó Hermodoros, jók voltak-e a csókjaim?
    A Pythia felemelt karral kért valaminő jelt a lantos istentől. A papság s a tömeg várakozóan tekintett a magasba.
    Ebben a percben megvirradt a hajnal s az első sugár beszállt a templom oszlopai közé. És — az aranyfényben szégyenlősen lehajtott fővel, merengő mosollyal, ott állt elpirulva a szobor!
    A nép megdöbbenve csoportosult újból Bacchis köré s most már kegyelmet követelt számára a csodáért.
    Az ámuló papok, akik még nem sejtették, hogy a szobor ajkai Bacchis ajkától voltak pirosak, hogy Bacchis arcának festett pírja égett a márványarcon, — futni engedték a leányt... Mire az alkony leszállt, már messze járt, túl a falakon s azóta nem is tért többé vissza Athénbe.
    A papság s a nagy tömeg régen elfeledte őt, csak mi őrizzük emlékét itt ebben a városnegyedben s mától fogva, mert úgy akartad, te is őrzöd jó Phillina...
    Klonárion elhallgatott, Phillina pedig megelégedetten állt fel, olyan arccal, mintha jóllakott volna.
    — Történetedből okultam, ó Klonárion. Köszönet érte. Jó éjtszakát. — Elindult rabnője felé, de csak néhány lépést tett. Hirtelen megállt és hátrafordult:
    — Klonárion! — mormogta halkan, — aztán kérlek ne mondjátok el sehol, hogy szóbaálltam veletek!