Egy görögországi busztúra nem csak a távolság miatt tartogat érdekességeket. A sofőrök tudják, a határátkelés sem egyszerű errefelé. Ja és nem is olcsó. A Németh Travel buszvezetői azonban már rutinosak, tudják, melyik vámosnak mi a kedvence, kinek elég tíz, vagy kinek kell húsz eurót adni zsebbe, hogy gyorsabban haladjon a sor. A szerb vámon ennyi pénzért tíz percet kellett várni, Bulgáriában húszat. A szerb rendőrrel is el lehetett intézni a gyorshajtást egy dobozos kólával és sörrel. A görög vámos kért még egy kávét és egy sört is. A nemes bosszú egy meleg, felrázott dobozos sör volt. Bár a buszvezetők jól tudják, a vámos nagy úr, nem szabad vele ujjat húzni...

A Chalkidiki-félszigeten olajfa- ligetek és búzatáblák kísérték utunkat: aztán egy utolsó tankolás, s az utazó felsóhajthat: már csak nyolcvan kilométer. A buszvezetők szerint még nyolcvan. Itt érünk be a hegyek közé. Már magasan járunk, kopár sziklák mindenütt. Egy eltévedt sirály vijjogása jelzi: közel a tenger. Egy katlanban végre megpillantjuk a végtelennek tűnő Égei-tengert. A kép azonban csalóka, hiszen mindössze egy öböl tárul szemünk elé, a három földnyelv középsőjén, Szitónián járunk.

Szarti Szalonikitől százharminc kilométerre fekszik, néhány évvel ezelőtt egy alig hétszáz lelket számláló ismeretlen kis halászfalu volt. Ma üdülőparadicsom. Az „újfaluban” szinte csak a turistákat fogadó apartmanházak állnak, az úszómedencés luxus- épülettől, a szerényebb, szinte még be sem fejezettig. Nem egynek hazánkfia a tulajdonosa. Kevesebb még a turista, az apartmanházak egy része ki sem nyitott. Az apartmanok alsó szintje egy karnyújtásnyira van az utcától, mégis bármit kint lehet a teraszon hagyni. Kevés az út mellett elszórt szemét. Igaz, mindenütt van szemétgyűjtő, lábpedálos konténer, amelyet naponta ürítenek.

Az aprókavicsos, homokos tengerpartot mint két ölelő kéz karolja a sziklás, búvárkodásra alkalmas partszakasz. A tenger egy hét alatt volt vadul hullámzó, háborgó víztömeg és a kisgyerekek legnagyobb örömére tükörsima bársony. A hőmérséklet is hol harminc fokra hűlt le, hol – így éreztem – a hatvanig emelkedett.

A kagyló- és csigahéjra vadászók Szartin nem járnak szerencsével. A halászok inkább. Gondoltuk, testközelből is megnézzük, hogy fogják az ebédünket.

Hajnali négykor mogorva, barátságtalan halászok vártak minket, akik még szótlanabbá váltak, amikor megláttak. Szerintük egy nőnek nincs keresnivalója a halászhajón. Hűvös, de szélcsendes időben hagytuk el a kikötőt. Az idilli állapot nem tartott sokáig. Kint a nyílt vízen jókora hullámok dobálták a bárkát. Kezdtem megbánni a vállalkozást. Fáztam és féltem. Aztán megállt a bárka, a halászok pedig összeszokott mozdulatokkal kezdték behúzni a hálót. Egyre több volt már a hajóban, s egyre nagyobb a háló öble, amely a zsákmányt rejtette. Még néhány megfeszített mozdulat, s ömlöttek a hajóba a halak, polipok. Magasan járt a nap, mire partot értünk, de addigra a halászok már szétválogatták a zsákmányt. A vendéglősök, háziaszszonyok pedig jöttek, vitték, vették a tenger gyümölcseit. Este egy étteremben lehet, hogy az én polipomat szolgálták fel nekem grillezve, hét euróért…

Ez más tengerparti országhoz képest nem is drága. Görögországban amúgy az árak hasonlóak, mint itthon. Csak a pékáru, a kenyér és a cigaretta jóval drágább.

Míg az újfalu a turistáké, az öregfalu a helybelieké. Itt, ahol az év nagy részében 20 fok feletti a hőmérséklet, egy bundaboltra akadtunk. A családi vállalkozást Kosztasz Karakosztasz és a fia vezeti, ám leginkább a szomszédos kávéház teraszán tanyáznak. De ugranak, ha egy turista betéved az üzletbe. Az öreg arra büszke, hogy ha valaki megrendel nála egy bundát, azt a nyaralás végéig elkészíti. Most nem sok dolga akadt...

Szarka Ági
Somogyi Hírlap