Dionysos és a kalózok
Nikos 2006.03.09. 11:30
Dionysosról, a szépséges Semelé fiáról fogok most szólni, hogyan tűnt fel egyszer a végtelen tenger partján. Megállt egy kiugró sziklán, onnét nézett szét büszke tekintettel, mint fiatal férfi, aki csak az imént lépett legénysorba. Hamvaskék haja ragyogó fürtökben omlott alá, hatalmas vállán bíborköpenyt viselt.
De egyszerre pompás hajójukon férfiak lepték meg: tyrrhén kalózok jöttek gyors iramban a borszínű tengeren, rossz sorsuk vezette őket ide.
Meglátták az ifjút, szemükkel intettek egymásnak és fürgén kiugráltak a partra, megfogták őt és hajójukra tuszkolták, örülve szívükben a szép zsákmánynak. Mert gondolták: bizonyosan valami királyfi került a kezükbe, akiért majd fényes váltságdíjat fizet felséges apja. Meg akarták kötözni, erős bilincsbe verni, de a kötél nem tartotta meg, a bilincs messzire lehullott kezéről, lábáról. Ő pedig nyugodtan ült és szép kék szemei mosolyogtak.
Eszmélt a kormányos és odakiáltott a társainak:
– Ti szerencsétlenek, melyik isten lehet, akit foglyul ejtettetek? Mert csodás az ereje és hatalmas súlyát remekbe készült hajónk sem tudja elviselni. Vagy Zeus ő, vagy az ezüstíjas Apollón, vagy Poseidón, a tenger istene, mert nem a halandó emberekhez hasonlít, hanem istenekhez, akik az Olympos termeiben laknak. Nosza, engedjétek, bocsássuk őt vissza a fekete partra tüstént, ne emeljétek rá kezeteket, mert ha megharagszik, irtózatos szélvészt, rengeteg nagy vihart támaszthat ellenünk.
Így szólt, de a vezér gonosz szóval mordult rá:
– Ostoba vagy, a szél irányát lesd inkább és bontsd ki aszerint a vitorlát, ez a te dolgod, a többit bízd ránk, férfiakra. Meglehet, eljön még velünk Egyiptomba vagy Kypros szigetére, vagy akár a hyperboreiosokhoz, akik a föld szélein laknak, de a végén csak megmondja, hogy kik a barátai, kik a rokonai, akik fényes váltságdíjat fizetnek majd érte, mert a mi kezünkre adta őt az isten.
A kormányosnak engednie kellett, felvonták a vitorlát, a szél belekapott és felduzzasztotta, csak úgy feszültek a kötelek.
De egyszerre csodálatos dolgok történtek. Bor árasztotta el a hajó deszkáit, ivásra ingerlő, jószagú patakokban csörgedezett és ambrosiás illat szállt fel belőle.
Ámultak, bámultak a hajósok. De még szóhoz sem jutottak, mikor hirtelen a vitorla csúcsa köré innen is, onnan is szőlővenyige fonódott, csüngtek rajta sűrűn a dús szőlőfürtök. Az árbocot feketén futotta be a repkény, virágban állt minden és gyönyörű gyümölcs kelt a virág nyomán. Minden evezőrúd koszorúkat hordott. Látták a kalózok, s most már ők sürgették a kormányost, hogy fordítsa part felé a hajót.
Ki imént foglyuk volt, szörnyű oroszlánná vált a szemük előtt a hajó orrában, és a közepébe bozontos nyakú medvét teremtett. Hangosan elbődült és feltápászkodott, oroszlánszeme haragosan villant meg. A kalózok riadtan húzódtak előle a hajó végébe, mind a kormányos körül tolongtak, hátha most is segít segítő bölcs lelke. De a félelmetes isten is ott termett, megragadta a vezért, a többiek pedig futottak, ki merre látott és egymás után ugráltak a tengerbe. Ott aztán mindnyájan delfinekké változtak.
Csak a kormányoson könyörült az isten. Őt boldoggá tette és így beszélt hozzá:
– Ne félj, derék ember, benned kedvemet leltem. Mert tudd meg, én vagyok Dionysos, a hangos szavú isten, az én anyám Kadmos leánya, Semelé, Zeus szerelmese.
S miután gazdaggá, minden emberek közt a legboldogabbá tette a kormányost, eltűnt ismét az emberek szeme elől. De hol mámor fakaszt dalos kedvet, mindenütt ott van ő, a szépszemű Semelé fia, Dionysos.
Trencsényi-Waldapfel Imre
|