A hagyomány szerint Thespis hozta be azt az újítást, hogy egy színész feleljen a kar énekére s mert a görög nyelvben hypokrités= „felelő”, azért a színészt is hypokritésnak nevezték. Ezzel az újítással alapította meg Thespis a görög tragédiát, s csak a későbbi fejlődés hozta magával, hogy két, majd három színész is lehetett a kóruson kívül egyszerre a színpadon. E tragikus előadások tárgyát eleinte Dionysos megrázó szenvedései tették: a halandó Semelé fia csak nagy szenvedések után jutott az Olymposra és már anyjának, Semelének a mítosza is Dionysos megjelenésének kegyetlen oldalát, a felszabadult nagy szenvedélyek megsemmisítő erejét mutatja.

Sikyón városában történt először, i. e. a VI. században, hogy Dionysos ünnepén a színielőadások nem Dionysos mítoszát ábrázolták, hanem Adrastos sorsát, tehát oly mítoszt, mely már kapcsolatban áll a thébai mondakörrel. Ez a mondakör pedig, Oidipus király tragikus sorsával a középpontban, egyike azoknak, melyek a görög tragikus költőket később is a legállandóbban foglalkoztatták. Adrastos argosi király volt, kinek azt a tanácsot adta a jóslat, hogy két leányát oroszlánhoz és vadkanhoz adja feleségül. Történt egyszer, hogy Polyneikés, Oidipus fia, kit testvére Eteoklés űzött el Thébaiból, Argosba érkezett, és ugyanekkor menekült ide Tydeus, Oineus fia, ki gyilkosság bűne miatt volt kénytelen elhagyni hazáját, Kalydónt. Viharos éjszaka volt, az argosi király vendégszerető házának pitvarában húzta meg magát a két földönfutó, de a fekvőhely felett összekaptak. Adrastos hallja a lármát, kijön s meglátja a két idegent, az egyiknek oroszlán, a másiknak vadkan lenyúzott bőre volt a kacagánya. Erre eszébe jutott a királynak a jóslat; idősebb leányát Polyneikéshez, a fiatalabbat Tydeushoz adta, s megígérte két vejének, hogy visszasegíti őket hazájukba. Így szervezte meg a hét vezér hadjáratát Thébai ellen; Kalydónra már nem került sor, mert Thébai alatt Tydeus is elesett. A hét vezér közül csak Adrastos menekült meg; szárnyas lova, az Areión kiragadta a halálos veszedelemből, hogy tíz évvel később új hadat gyűjtsön Thébai ellen, most már az előző hadjárat vezéreinek gyermekeivel, az epigonokkal. Az epigonok („utódok”) be is vették Thébai városát, de Adrastos fiát vesztette a harcban és efölött érzett bánata őt is megölte.

Eleinte ellenérzéssel találkozott a Dionysos-mítosz ilyenforma helyettesítése, később általánossá vált, és éppen ez tette lehetővé Athénben a görög tragédia nagyszabású kifejlődését. De ha Dionysos életét és szenvedéseit más mondai tárgyak pótolhatták is, a színjátszás mindvégig kapcsolatban maradt Dionysos istentiszteletével. A színház Athénben egy régibb Dionysos-szentély szomszédságában épült, s maga is Dionysos templomának számított. A tragikus előadások mindig Dionysos nagy ünnepére estek, verseny formájában, melyen a bemutatott tragédiák versengtek az elsőségért. Egy költő egyszerre négy összefüggő darabbal, ún. tetralogiával vett részt a versenyen; az első három volt a szorosabb értelemben vett tragikus trilogia, melyhez egy vidámabb, a satyrosok durva komikumának is teret engedő negyedik, az ún. satyrjáték csatlakozott. A fejlődés folyamán ebbe az utolsó darabba szorult a Dionysost kísérő satyrosok kara, de maguk a tragikus mítoszok is mind a szenvedélyeket felszabadító Dionysos lysios uralmát mutatták. A tragédia hősei, ha már nem a bortól részegek többé, megrészegültek a vér vagy a halál közeli látásától, „Hadés bakkhosai”, mint Héraklés Euripidés Őrjöngő Héraklés c. drámájában, vagy megrészegültek a szerelemtől, a bosszú vágyától, vagy akár a testvéri szeretettől, de mindenesetre szenvedélyük ragadja őket magával, semmi korlátot, semmi melléktekintetet el sem ismernek többé.

Thespis és az első tragédiaköltők darabjai nem maradtak ránk, a hanyatlás korának késői termékei sem, csupán a virágkor, az i. e. V. század három legnagyobb tragédiaköltőjének színművei, de ezekből is csak a legkiválóbb, legérettebb mesterművek: Aiskhylostól és Sophokléstől hét-hét tragédia, Euripidéstől tizenhét tragédia és egy satyrjáték. Ezeken kívül Euripidés művei között szerepel még egy Rhésos c. tragédia is, melynek hitelességét azonban kétségbe vonják. Ez volna tehát az egyetlen görög tragédia, mely nem a nagy triász egyik tagjától, hanem valamelyik ismeretlen athéni költőtől származik. Más tragédiákból csak a véletlen őrzött meg itt-ott néhány soros töredékeket, főként olyan sorokat, melyeket későbbi görög vagy római írók idéztek. Sophoklés egy satyrjátékának, a gyermek Hermés marhalopását feldolgozó Nyomkeresőnek már századunk elején fedezték fel összefüggő, nagyobb töredékeit, amelyekből kis híján az egész össze volt állítható. Egyéb töredékek közül emeljük ki még Aiskhylos Hálóval halászók c. satyrjátékát, melyről a legújabb, 1932-ben, illetőleg csak 1941-ben közzétett papiruszleletek alapján alkothatunk az eddiginél jóval határozottabb képet magunknak; a tengerre kitett Danaénak és fiának, Perseusnak Seriphos szigetére érkezését jelenítette meg derűs és gyöngéd színekkel.

A ránk maradt tragédiák közt egyetlenegy van csak, melynek tárgya Dionysosmítosz. Ez Euripidés Bakkhánsnők c. darabja. Thébaiban, Dionysos szülővárosában, Semelé atyja, Kadmos, öregségében unokájának, Pentheusnak, Agaué fiának adta át az uralmat. Kadmos isteni unokája, Dionysos ekkor már bejárta Ázsiát és visszatért hazájába, hogy görög földön is tisztelőket szerezzen magának. De Thébai királya, Pentheus eltiltotta népét Dionysos tiszteletétől, mire a követelő erővel fellépő isten őrjöngést küld Thébai asszonyaira, főleg anyja, Semelé nővéreire, Agauéra, Autonoéra és Inóra. A Kithairón hegyén őrjöngő mámorral tisztelik az istent mint mainasok, az ősz Kadmos és Teiresias jós is, repkénykoszorút fűzve homlokukra, a thyrsost suhogtatják. Pentheus megdöbbenten látta a rajongókat és városa régi nyugalmát akarva helyreállítani, szigorú parancsban tiltotta el az ismeretlen és zavaros istentiszteletet. A bakkhánsnők ellen poroszlóit küldte s főleg az új isten tiszteletét terjesztő Dionysos-papot kereste halálra, mert nem ismerte fel a papban magát az istent. S mikor a Kithairón hegyére megy a király, hogy titkon meglesse az őrjöngő asszonyokat, saját anyja, Agaué felfedi rejtekhelyét, őrületében oroszlánnak nézi és megöli. Az őrjöngő asszonyok élén diadalmámorban hozta fia fejét Agaué, s csak atyja szavaiból értette meg szörnyű tettét. Thébai lakói így ismerték meg Dionysos erejét, mely szörnyű kegyetlenséggel fordul azok ellen, akik nem akarják elismerni. Euripidést közvetlen tapasztalatok tanították meg arra, hogy a vallási fanatizmus milyen elvakult gyűlölettel veszi üldözőbe azt, aki a felvilágosult értelem nevében lép fel ellene. Filozófus barátja, Prótagoras, vallásgyalázási pörnek esett áldozatul, s a költő maga is hasonló üldözés elől önkéntes számkivetésben keresett menekülést.

Aiskhylos, a nagy tragikus triász legidősebb tagja, a maga darabjait „Homéros gazdag asztalán szedett morzsáknak” nevezte. Homéros elsőbbségének ebben a saját érdemét szerényen kisebbítő elismerésében van annyi igazság, hogy egyfelől az Ilias költője a szenvedélyek festésében méltó mestere a nagy tragikus költőknek, másfelől pedig a görög tragédiának is uralkodó tárgya a trójai mondakör, elsősorban ennek olyan mozzanatai, melyekre a homérosi eposzokban csak utalás történik.

Euripidés egyik Iphigeneia-drámája (Iphigeneia Aulisban) az aulisi kikötőben játszódik, hol egybegyűlt a Trója ellen készülő görög hajóhad, de nem tud útnak indulni, mert napokon át hiába várnak kedvező szelet. Kalkhas jóslata értelmében Agamemnón, a fővezér, saját leányát kénytelen feláldozni a görögök közös érdekéért Artemisnek. Az istennő ugyan elragadta az oltárról a leányt és egy szarvast küldött helyébe, hogy azt áldozzák fel neki, mert nem akarta, hogy a nemes leány vérével szennyezzék be az oltárát. Ekkor kedvező szél támadt, az istennő jó hajózást adott a görögöknek, de Iphigeneia sorsa felől nem hallottak többé. Klytaimnéstra nem is hitte, hogy Iphigeneia megmenekült a haláltól. Csak azt látta, hogy Menelaos felesége, a hűtlen Helené miatt éppen az ő leányát kellett feláldozni és elkeseredettsége Agamemnón ellen fordult, kinek eddig az ideig hű felesége volt.

Míg Agamemnón Trója alatt harcolt, Klytaimnéstra férje unokatestvérével, Aigisthosszal uralkodott Argosban és Mykénében. Agamemnón hazatérését Aiskhylos Agamemnón című tragédiája (az Oresteia címen ismert trilógia első darabja) mutatja be. Klytaimnéstra színlelt örömmel fogadja tízéves távollét után hazatérő férjét, bíborszőnyeget teríttet a harci szekérről lelépő hős lábai elé. De az öröm túláradó szavai mélyén csalárdság húzódik meg; Klytaimnéstra csak a palotába csalogatta férjét, hogy rabnőjével, Priamosnak Trója alól elhurcolt jóslelkű leányával, Kassandrával együtt megölje. Az argosi polgárok előtt még védekezni is mer az elvetemült asszony, gőgös öntudattal hivatkozik arra, hogy csak leányáért, Iphigeneiáért állt bosszút Agamemnónon. Bűntársa, Aigisthos is fellép, s önigazolásul Pelops két fiának szörnyű vetélkedését hozza fel: Agamemnón atyja, Atreus úgy állt bosszút Aigisthos atyján, Thyestésen, hogy Thyestés gyermekeit megfőzte és feltálalta a mit sem sejtő atyának. Most Thyestés fia, Aigisthos fog uralkodni Atreus fia helyett, Agamemnón hűtlen feleségével. De Argos népe nem hódol be nekik: hazavárják Agamemnón fiát, Orestést, aki Phókis királyánál, Strophiosnál nevelkedik.

Az Oresteia második része: az Áldozók. Orestés Strophios fiával, Pyladésszel érkezik Argosba és atyja sírjára helyezi áldozat gyanánt hajfürtjét. Ugyanekkor Élektra, Agamemnón és Klytaimnéstra leánya is italáldozatot hoz a szolgálók élén atyja sírjára. Találkozik a két testvér, Orestés megismerteti magát nővérével, aki mint kis gyermeket látta őt utoljára. Megegyeznek abban, hogy titokban tartják Orestés megérkezését és cselvetéssel állnak bosszút atyjukért, akit cselvetéssel öltek meg. Orestés bezörget a palotába, Klytaimnéstra jön elébe. Orestés vándornak adja ki magát, aki útjában a phókisi Strophiosszal találkozott és az bízta meg, hogy Orestés halálát adja hírül Argosban. Klytaimnéstra alig tudja örömét leplezni, csak dajkája siratja el igaz szívvel Orestést. Klytaimnéstra éppen őt küldi Aigisthosért, hogy ez – férfi a férfitól – teljes bizonyosságot szerezzen az idegentől fia haláláról. Aigisthos is biztosat akar tudni, hiszen Orestés halála híre a fenyegető bosszú szorongató előérzetétől szabadítja meg, de hamarosan halálos sikoltás hallatszik ki a házból: Orestés végzett vele. Orestés megdermedten jön elő, Aigisthos megölése után alig elviselhető feladat nehezedik reá: most már anyján kell megbosszulnia atyja halálát, a kíméletlen bosszút Apollón isten parancsolta meg neki. Orestés megöli anyját, de utána elborzad saját tettétől, hiába mondja jogosnak a nép, mely ujjong, hogy Argos megszabadult a „két sárkánytól”. Szörnyű alakokat lát maga körül, feketébe öltözött nőket, hajukba kígyók fonódnak. Az argosi nők hiába vigasztalják, hogy csak a kezéhez tapadt friss vér zavarta meg a lelkét. Látja, amit senki sem lát, nincs maradása, és elindul Delphoiba, a vérbűntől feloldozó istenség, Apollón szentélye felé, miközben az argosi nők a Pelopidák szörnyű végzetéről énekelnek, mely immár a harmadik nemzedékben pusztít. – Lényegében ugyanez a tárgya Sophoklés és Euripidés egy-egy Élektra c. tragédiájának, csakhogy ezekben nagyobb szerep jut a bosszú végrehajtásában a királyleánynak, aki valósággal szolgasorba süllyedve – Euripidésnél paraszttal kötött házasságba kényszerítetten epedve várta már éveken át a szabadító testvért.

Aiskhylos Oresteiája az egyetlen hiánytalanul ránk maradt görög drámai trilógia. Befejező részének, az Eumeniseknek tárgya az erinnysektől (a köztudatba átment latin szóval a fúriáktól) üldözött Orestés felmentése. Az erinnysek, mint kutyák az üldözött vadat, kergetik az anyagyilkost; Orestés Delphoiba menekül előlük, Apollón védelmébe veszi és Athénbe kíséri, hogy itt Pallas Athéné ítéljen Orestés és az Átok-istennők között. De az istennő sem vállalja, hogy maga döntsön az irtózatos perben, az attikai nép kiválasztottjaira bízza, akiket Arés szent ligetében, az Areios pagosban hívott össze – és ezzel a tettével az istennő alapította meg Athén legfőbb törvényszékét, az areiopagost. Szavazásra kerül a sor, a többség dönt, de ha egyenlő számmal oszlanak meg a szavazatok, az felmentést jelent. Két világnézet küzd meg az areiopagos előtt: Orestésben az erinnysek csak az anyagyilkost, az „új istenek” az atyjáért bosszút álló fiút látják. Egy szó többséggel már-már elítélik, de Pallas Athénéé az utolsó szavazat, mely kiegyenlíti a szavazatokat, és ezáltal felmenti Orestést. A legyőzött erinnysek most Athén városán akarják kitölteni bosszújukat, de Pallas Athéné kiengeszteli őket. A maga városában, Erekhtheus házában isteni tiszteletet ígérve nekik, áldássá fordítja az átkot. Így lesznek Athénben az átok és a bosszú istennői: Eumenisek, azaz „jóakaratú” istennők.

Euripidés Orestésében emberi üldözés alól nyer feloldozást Orestés. Itt Argos népe sújtja kiközösítéssel Orestést és a bosszú végrehajtásában őt segítő nővérét. Nagybátyjuktól, Menelaostól várnak segítséget, de ez nem áll melléjük, kivált, mikor az agg Tyndareós, Klytaimnéstra atyja is megjelenik és bosszúval fenyegeti azt, aki leánya gyilkosát védi. A nép határozata Orestést és Élektrát halálra ítéli; Pyladés is meg akar halni velük, de Apollón megmenti őket a haláltól, sőt Menelaosszal és Argos népével is kibékíti. A kibékülést megpecsételi, hogy Orestés Menelaos leányát, Hermionét veszi nőül, míg Pyladés Élektrát.

Euripidés Iphigeneia a taurosok között c. tragédiája szintén Orestés feloldozását mutatja be. Orestésnek Apollón adta azt a jóslatot, hogy az erinnysek üldözésétől akkor fog megszabadulni, ha elhozza a skythákkal szomszédos taurosoktól Artemis égből hullott szobrát. Orestés Pyladés kíséretében érkezik, a taurosok papnőjük elé hurcolják őket, mert itt az a törvény, hogy minden idegent Artemis Diktynna oltárán kell feláldozni. A papnő: Iphigeneia, kit a levegőn át a taurosok közé hozott évekkel ezelőtt Aulisból az istennő, s kinek most az a feladata, hogy az áldozatra szánt embereket előkészítse, beszentelje. De Iphigeneia irtózik kegyetlen hivatásától, fájó szívvel emlékszik vissza a görög ünnepekre és csak az alkalmat lesi, hogy menekülhessen. Mikor kitudódik, hogy az előtte álló idegenek egyike Orestés, és meghallja, hogy mi járatban érkezett ide, Iphigeneia, kijátszva a taurosok királyát, Thoast, kezében az Artemis-szoborral boldogan menekül Orestés és Pyladés kíséretében a taurosok földjéről.

A trójai háborúval kapcsolatos más mondarészletek is foglalkoztatják a görög tragikus költőket, ha nem is olyan állandóan, mint Agamemnón családjának a sorsa.

Sophoklés két tragédiája foglalkozik magával a trójai háborúval: az Aias és a Philoktétés. Az elsőben a salamisi Aias, Telamón fia forral bosszút Atreus fiai ellen, mert az elesett Akhilleus fegyvereit nem neki, hanem Odysseusnak ítélték. Pallas Athéné őrültséget bocsát Aiasra, hogy a barmokat nézze görög vezéreknek, ezeket mészárolja le az őrjöngő hős a görög vezérek helyett. Odysseus éppen akkor jelenik meg Aias sátránál kémlelődni, mikor ez az egyik barmot hurcolja befelé, vetélytársát, Odysseust látva benne. Odysseus ezalatt részvéttel nézi a szerencsétlen hős megalázó helyzetét. Mikor Aias öntudata kitisztul, megszégyenülten látja a lemészárolt barmokat, elbujdosik a salamisi hajók mellől, elbúcsúzik a világtól, távoli hazájától, Héliostól, a forrásoktól, a folyóktól és a mezőktől, mert szégyenét nem tudja túlélni. Félrehúzódva az emberektől kardjába dől, és már holtan talál csak rá asszonya, Tekméssa. De még az asszony és a gyermek, a kis Eurysakés gyásza sem lehet zavartalan, Atreus fiai halálában sem engesztelődnek meg az ellenük törő hős iránt. Aias féltestvére, Teukros őrzi a holttestet és követeli a halott jogát, a végső tisztesség megadását, de Agamemnónt és Menelaost csak Odysseus szavai békítik ki. Odysseus, Aias nemes ellenfele, meggyőzi Agamemnónt, hogy a halottban nem ellenséget, hanem a görögök egyik legnagyobb hősét kell látnia. Csak ekkor engedi meg a fővezér Aias eltemetését. – A Philoktétés cselekménye Trója ostromának utolsó szakaszára esik. Philoktétést még a Trója felé vezető úton tették ki a görögök Lémnos szigetén, mert kígyómarásból származó sebe elviselhetetlen bűzt árasztott. Kilenc esztendőt töltött a szerencsétlen ember teljes elhagyatottságban a szigeten, átkait szórva a vezérekre, Atreus két fiára, és kivált Odysseusra, aki annak idején kitételét javasolta. De a görögök Priamos , fiának, Helenosnak jóslatából megtudják, hogy csak Héraklés íjának és nyilainak birtokában fogják bevenni Tróját. Ezeket Héraklés Philoktétésre hagyta örökül, amiért az Oita hegyén meggyújtotta a máglyát, mely Héraklést elviselhetetlen kínjaitól megszabadította. Philoktétést nem lehetett szépszerével kiengesztelni. Odysseus elvállalta, hogy megszerzi csellel Héraklés íját és nyilait. Akhilleus fiával, Neoptolemosszal, akit csak atyja halála után, az ostrom végéhez hozott el Skyros szigetéről, Lémnos szigetére megy, maga a háttérben marad s Neoptolemost kitanítja, hogy milyen hazugsággal nyerje meg Philoktétés bizalmát. Az ifjúban, mikor már-már birtokba vette a kívánt fegyvereket, jobb érzése kerekedik felül, szégyelli megcsalni a szerencsétlen beteget, megvallja, hogy Odysseus küldte és a görögök győzelme kedvéért akart bizalmába férkőzni, hogy Héraklés íját és nyilait ellophassa. De amit nem ért el erőszak és amit nem engedett az ifjú Neoptolemos becsületérzése csellel megszerezni, ahhoz Héraklés parancsa segíti a görögöket. Felhőbe burkoltan megjelenik Héraklés, már mint emberek közt megjelenő isten, és megparancsolja Philoktétésnek, hogy a gyűlöletet félretéve, segítsen a végzetet betölteni: menjen Trója alá, a jóslat által megkövetelt íjjal és nyilakkal. – Trója pusztulása és Hektór árván maradt fia, a kis Astyanax kegyetlen megöletése áll Euripidés Trójai nők c. drámája középpontjában; a Hekabé és Andromakhé címűek hősnői is Hektór megalázó görög rabságba hurcolt anyja és felesége. Az Ilias egyik epizódját bővíti ki az a Rhésos c. tragédia, amely szintén Euripidés művei között szerepel. Hőse Rhésos, a trójaiak segítségére siető thrak király, a Strymón folyó és Terpsikhoré múzsa gyermeke, akit Odysseus és Diomédés ölnek meg, mikor éjnek idején mint kémek lopóznak a trójai táborba. – Euripidés Helené c. darabjában Helené mítoszának egy Homérosénál későbbi változatát találjuk. Paris nem Helenét, Zeus és Léda leányát, hanem annak csak hasonmását szöktette meg, s míg a görögök kilenc éven át a vélt Helenéért harcoltak, maga Helené Egyiptomban tartózkodott, ahonnét, Próteus fiának, Theoklymenosnak a kezéből, hazatérő útjában menti meg Menelaos.

A trójai mondakörrel áll még kapcsolatban az egyetlen egész terjedelmében ránk maradt satyrdráma is, a Kyklóps, Euripidéstől. Tárgya az Odysseia egy epizódja, az egyszemű, emberevő óriás megvakítása. A kart a satyrosok szolgáltatják, akik úgy kerültek Polyphémos szigetére, Szicíliába, hogy, mikor Dionysost a tyrrhén kalózok elrabolták, az öreg Silénos vezetésével mindenfelé keresték elveszett urukat. Polyphémos rabságban tartotta és csak Odysseus szabadította ki őket is.

Mint láttuk, a tragikus költőket a trójai mondakörből is az az anyag érdekli elsősorban, melyben egy átokkal terhelt család, ez esetben a Pelopidák, Pelops ivadékai, nemzedékről nemzedékre húzódó sötét végzetét mutathatják be. Még egy családról tud a görög mondavilág, melynek tragikus sorsához újra meg újra visszatértek a tragédiaköltők. Ez Thébai uralkodó háza, a Labdakidák családja, melynek történetéből ismét Aiskhylos, Sophoklés és Euripidés egyaránt merítettek.

Labdakos fia, Laios, Thébai királya azt a jóslatot kapta, hogy fia keze által fog meghalni. Ezért, mikor fia született, bokáját átszúrta és kitétette a Kithairón hegyére. De szolgája Polybos korinthosi király pásztorának adta át a fiút s Polybos sajátjaként nevelte fel. Átszúrt bokájáról Oidipusnak, „dagadtlábú”-nak nevezték. Mikor felnőtt, valami szóbeszéd jutott a fülébe, mely gyanút ébresztett benne, hogy nem Polybos gyermeke. Elment Delphoiba, hogy Apollónt kérdezze meg szülei felől. Ugyanebben az időben Laiost is újra nyugtalanította a régi jóslat, ő is Delphoi felé indult, hogy a jóshelyen kérdezősködjék kitett fia után. Útközben találkoztak egymással. Laios kocsisa rákiáltott Oidipusra, hogy térjen ki a király elől, de Oidipus büszkén ment tovább. Szó szót ért, Laios is kocsisa védelmére kelt, mire Oidipus felgerjedt dühében, nem is sejtve, hogy atyjával áll szemben, megölte. Mikor Thébai elé érkezett, a város határában éppen a Sphinx pusztított. Ez az oroszlántestű, de szép női fejjel bíró szörnyeteg rejtvényt adott fel Thébai polgárainak és addig követelte, hogy emberáldozatot vessenek eléje, amíg nem akad valaki, aki rejtvényét megoldja. Laios sógora, Kreón, aki a király halála után átvette Thébai uralmát, kihirdette, hogy nővérét, Laios özvegyét, Iokastét adja nőül ahhoz, aki válaszol a Sphinx kérdésére: „Mi az, ami reggel négy lábon, délben két lábon, este három lábon jár?” Oidipus megfejtette a talányt: ez az ember, aki gyermekkorában, az élet reggelén, négykézláb mászkál, férfikorában két lábon jár, agg korában botjára, mint harmadik Iábra támaszkodik. A Sphinx megszégyenülten vetette magát a mélységbe a szikláról, a város megszabadult a gyilkos szörnyetegtől és megszabadítóját ültette Laios trónjára. Oidipus öntudatlanul bűnt bűnre halmozott: atyját megölte, anyját feleségül vette s négy gyermeke is született tőle, két fiú, Eteoklés és Polyneikés meg két leány, Antigoné és Isméné. De az istenek büntetésül dögvészt küldenek a városra, melynek királya ilyen szörnyű bűnöket követett el.

Itt kezdődik Sophoklés Oidipus király c. tragédiája. Thébai népe most, a dögvész idején is, királyától várja a segítséget, aki a Sphinx pusztításainak is véget vetett egykor. Oidipus sógorát, Kreónt küldte Delphoiba s ez már hozza is Apollón válaszát: a dögvész nem múlik el addig, míg Laios gyilkosa el nem veszi méltó büntetését. Oidipus vállalja a gyilkos kinyomozását és átkot mond arra, aki tovább is rejtegeti , és minthogy ő maga a gyilkosság idejében nem lakott még Thébaiban, a vénektől kérdezi meg Laios halálának körülményeit. És hívatja Teiresiast, a vak jóst. Az tudja a valót, de fél kimondani, s csak akkor veti Oidipus szemébe a gyilkosság vádját, mikor ez már a vonakodó jóst gyanúsítja. Oidipus most Kreónt vádolja, hogy felbérelte ellene Teiresiast, és bűntelensége tudatában nyugodtan folytatja tovább a nyomozást. De minden lépéssel csak önmaga körül húzza szorosabbra a hurkot, biztonsága meginog, míg végre kétséget nem tűrő bizonyossággal tárul elébe a való: ő ölte meg Laiost, ő Laios fia és saját anyjával éI bűnös házasságban. Minden összeomlik körülötte; Iokasté öngyilkos lesz, mikor megtudja az igazságot, és Oidipus kiszúrja önnön két szemét, mert ezek után nem akarja többé látni a napvilágot.

A földönfutóvá vált vak Oidipus szörnyű életének kibékítő végét Sophoklés Oidipus Kolónosban c. tragédiájában látjuk. Athén közelében, Kolónosban, az Eumenisek szent ligetébe érkezik Oidipus, hűséges vezetője, leánya, Antigoné karján. Thébaiból való száműzetéséhez saját két fia is hozzájárult, mert szégyellték atyjuk bűnét. A szerencsétlen apa azt az átkot mondja a fiúkra, hogy egymás keze által essenek el. Mikor Kolónosban meghallja a fülemülék énekét és megtudja, hogy az Eumenisek ligetébe tette lábát, boldogan érzi, hogy szenvedései már véget érnek, mert Apollón jóslata szerint az Eumenisek ligetében fog meghalni. A város polgárai el akarják űzni onnét, mert a szent területre lépni sem szabad, de Théseus király megvédi a szerencsétlen idegent saját polgáraival szemben, éppen úgy, mint Kreón fegyveres csapatával szemben. Ugyanis Eteoklés elűzte Polyneikést, ez most szövetséges haddal közeledik Thébai felé, és a jóslat annak a városnak ígérte a győzelmet, melynek földjén Oidipus hamvai nyugosznak. Ezért Kreón erővel is vissza akarja hurcolni Thébaiba Oidipust, de Théseus király megvédi a szerencsétlen aggastyánt és két leányát Kreón erőszakosságától. Oidipus Athént akarja megajándékozni azzal az áldással, melyet hamvai biztosítanak. Théseusszal félrevonul, mert halálát csak az athéni királynak szabad látnia s csak neki szabad ismernie a helyet, ahol magába fogadja a föld. Két leányát Théseus akarja pártfogásába venni, de Antigoné és Isméné Thébaiba sietnek, hogy megkíséreljék a testvérháború feltartóztatását.

Oidipus átkának teljesedésével, a testvérháborúval Aiskhylos Heten Thébai ellen és Euripidés Phoinikiai nők c. tragédiái foglalkoznak. Eteoklés száműzi fivérét, Polyneikést, de ez apósa, Adrastos segítségével hadjáratot szervez szülővárosa ellen. A Thébai ellen támadó hét vezér közül csak Adrastos menekül élve, Thébai felszabadul az ostrom alól; Euripidésnél Kreón fiának, Menoikeusnak önfeláldozása menti meg. De Oidipus átka teljesül: a várost védő Eteoklés és a hazája ellen támadó Polyneikés egymás kezétől esnek el. Az elsőt hazája védelmében érte a halál, őt az egész város halottjának tekinti, de Polyneikés hazájára hozta az ellenséget, s Kreón, aki Eteoklés halála után átveszi az uralmat, temetetlenül hagyja a hazaárulót és halállal fenyegeti azt, aki el merné temetni. Antigoné testvéri szeretete nem tud különbséget tenni testvér és testvér között. Dacol Kreón tilalmával és eltemeti Polyneikést. Sophoklés Antigonéja halállal lakol ezért, de Haimón követi mátkáját a halálba, és evvel atyját, a törvénynek kíméletlenül érvényt szerző Kreónt is szerencsétlenné teszi.

Euripidés Oltalomkeresők c. tragédiájában Adrastos és a gyászoló anyák kérnek és nyernek segítséget Théseustól, mert Kreón nemcsak Polyneikést, hanem a Thébai ellen harcoló hősöket mind temetetlenül akarja hagyni.

A tragikusoknál Héraklés mítosza is a nemzedékről nemzedékre öröklődő ősbűnnel terhelt családok mondái közé sorakozik. Euripidés Őrjöngő Héraklésében Héra Lyssát, az őrült „düh” istennőjét küldte Héraklés ellen, és a féktelen erejű hős őrületében saját gyermekeit Eurystheus gyermekeinek nézte és anyjukkal, Megarával együtt megölte. Mikor szörnyű tettének tudatára ébredt, minden reá szakadt szerencsétlenség kútfejét abban látja, hogy atyja, Amphitryón – mert Euripidésnél Zeus mellett halandó atyját is gyermeki tisztelet illeti meg Héraklés részéről – véletlenül megölte apósát, Élektryónt, Alkméné atyját. Hasonló a helyzet ugyancsak Euripidés Hippolytosában is. Hippolytos Théseus fia az amazón Antiopétól vagy Hippolytétól. Mostohaanyja, Phaidra, Théseus ifjú felesége szerelmes Hippolytosba – ez Aphrodité büntetése, mert Hippolytos csak Artemist tisztelte –, s mikor visszautasításra talál, öngyilkos lesz és az ártatlan Hippolytost vádolja be búcsúlevelében Théseusnál. Mikor Théseus meghallja, hogy felesége öngyilkos lett, ő is azt az ősét keresi, akinek bűne az ő családja életét is feldúlta.

Héraklés halála: Sophoklés Trakhisi nők c. tragédiájának tartalma. Héraklés felesége Déianeira, kinek kezéért Akhelóos folyamistennel kellett a hősnek egykor megvívnia. Oineus leánya boldogan lett a hős felesége, de most már szomorúan emlegeti fel régi boldogságát és a trakhisi nők karának panaszolja gondjait, sötét előérzetét. Mikor pedig megtudja, hogy férje Eurytos leánya, Iolé kedvéért dúlta fel Oikhaliát, féltékenyen hasonlítja össze a maga hervadó szépségét a hadból visszatérő Héraklés által előre küldött fogoly királyleány viruló fiatalságával és eszébe jut a varázsszer. Évekkel korábban, mikor úton voltak, az Euénos folyónál Héraklés belegázolt a vízbe, míg hitvesét az ott révész-szolgálatot teljesítő Nessos kentaur vette a vállára. A kentaur szerelemre gerjedt a fiatalasszony iránt, de Déianeira rémült sikoltására Héraklés lelőtte a lernai hydra epéjébe mártott mérges nyíllal. Már haldoklik Nessos, mikor azt a tanácsot adja Déianeirának, hogy fogja fel kiömlő vérét és őrizze meg gondosan, mert ha úgy érzi majd egyszer, hogy Héraklés elhidegült iránta, csak az ő vérével kell bekennie Héraklés ingét és e varázsszer ismét számára fogja biztosítani férje szerelmét. Most megfogadta Déianeira Nessos tanácsát s már el is küldte férje elé az így előkészített inget, mikor észrevette, hogy a gyapjúdarab, mellyel bekente azt, lángot vetett és felemésztődött. Már késő minden aggodalom: Nessos még halála után is kegyetlen bosszút tudott állni. A mérgezett ing elviselhetetlen kínokat okoz a legyőzhetetlen hősnek. Mikor Déianeira megtudja, hogy mit tett, néma fájdalomban vonszolja el magát az asszonyok közül és önkezével vet véget életének. Héraklés szörnyű kínjában már a halált kívánja, végül fiát, Hyllost megesketi, hogy felviszi az Oita hegyére, ott máglyára rakja és halála után ő veszi feleségül Iolét.

Héraklés utódainak sorsával foglalkozik Euripidés Héraklidák c. tragédiája. A hős halála után gyermekei élete ellen tört Eurystheus. Ezek Athénbe menekülnek, ahol Théseus fia, Démophón veszi oltalmába őket. Eurystheus haddal támadja meg Athént, Démophón a háborút is vállalja a nála oltalmat kereső idegenekért. De a jóslat a háború szerencsés kimenetelét ahhoz köti, hogy egy nemes hajadont áldozzanak fel Persephonénak. Makaria, Héraklés leánya önként adja életét testvéreiért.

Aiskhylos Leláncolt Prométheusa az emberek rettenthetetlen titán pártfogójának kegyetlen büntetését tárja elénk. Zeus parancsára, mert az emberszerető titán tüzet lopott az emberek számára, Skythiában, emberektől nem lakott pusztaságban láncolja a sziklafalhoz Héphaistos, két segítőjével, Kratosszal és Biével, az „Erő”-vel és az „Erőszak”-kal. Erre vetődik őrült bolyongásában Ió, az argosi királyleány, akit Zeus szerelme és Héra féltékenysége üldöz végig a földkerekségen. Zeus tehénné változtatta a leányt, de Héra a Föld „mindent látó” ezerszemű fiát, Argost rendelte melléje őrizőül. Kegyetlen pásztorát megölte ugyan Hermés – az „Argos-ölő” (Argeiphontés) –, de Ió ezután sem tud megpihenni, a Héra által rábocsátott bögöly fullánkja hajszolja Egyiptomig, ahol Zeus kezének érintésétől fog meggyógyulni. Megrendítő, amikor Zeus kíméletlen férfiasságának e két áldozata találkozik: Prométheus, akit Zeus hatalmi féltékenysége sújtott és Ió, akinek Zeus szerelme dúlta fel az életét. – Ugyancsak Aiskhylos Oltalomkeresők c. tragédiájában Ió Egyiptomban született fiának, Epaphosnak a leszármazottai, Danaos ötven leánya keresnek oltalmat ősanyjuk hazájában, Argosban, mikor nagybátyjuk, Aigyptos ötven fia erőszakkal feleségül akarja venni őket.

Az argonauták mondakörének tragikus végkifejletét adja elő Euripidés Médeiája. Iasón hálátlanul megfeledkezik arról, hogy Médeia segítségével szerezte meg az aranygyapjat, szerelme elhidegül iránta, elhagyja és újra nősül. De Médeia irtózatos bosszút áll. Az új menyasszonynak, Glaukénak (vagy Kreusának) színlelt kedvességgel nászruhát küld, de a méregbe áztatott ruha halálra égeti a szerencsétlent. S hogy atyjukon bosszút álljon, saját gyermekeit is megöli és sárkányfogaton a levegőn át távozik Korinthosból Athénbe, ahol Aigeus király fogadja be a szerencsétlen nőt, akit csalódása sodort bűnbe. – Euripidés Alkéstisének hősnője viszont maga a női önfeláldozás. Mikor Apollónt Zeus parancsa földi szolgaságra kényszerítette egyszer, Admétos király nyáját legeltette. S mert Admétos méltányos gazdája volt az isteni pásztornak, Apollón azzal jutalmazta, hogy a Moirák az ő közbenjárására elengedték Admétos halálát, ha hozzátartozói közül valaki helyette megy a halálba. Sem apja, sem anyja nem mondanak le még hátralevő rövid életükről, hogy fiukat kiváltsák vele a halálból, de Admétos ifjú hitvese, Alkéstis feláldozza magát. Jön is már éles kardjával Thanatos, a „Halál”, Alkéstis elbúcsúzik családjától és a házi tűzhely istennőjétől, Hestiától, és meghal. Már a temetése folyik, mikor Admétos hálás vendégbarátja, Héraklés megtudja, hogy mi történt és erőszakkal elragadja Thanatostól a zsákmányt. Alkéstis visszatér az élők közé, csak fel kell még oldozni halálnak szentelt, révült állapotából és három nap múlva a hangja is megjön újra a csönd országából visszanyert asszonynak. – Apollón mítoszaival függ össze Euripidés Ión című tragédiája is. Ión Apollón istennek és Kreusa athéni királyleánynak gyermeke, az iónok törzsének hérós epónymosa, „névadó hőse”.

Valamennyi ránk maradt görög tragédia közül az egyetlen, melynek tárgya nem mítosz, hanem egykorú esemény: Aiskhylos Perzsák c. darabja. De a történeti eseménynek, saját nemzedéke sorsdöntő nagy élményének, a görög-perzsa háborúnak a költő mitológiai színezetet ad ebben a drámában is. Tárgya a salamisi és a plataiai ütközet, de nem a görög diadal, hanem a perzsa tragédia oldaláról ábrázolva. Dareios özvegye és Xerxés anyja, Atossa királyné aggódva várja haza fiát Susába. Jön is már a követ a gyászhírrel: a görögök győztek, a perzsa hajóhad megsemmisült Salamisnál, Xerxés útban van hazafelé. Atossa és a vének most Dareios árnyékához fordulnak; Dareios megjelenik a szellemidézésre. Ő a halottak bölcsességével tudja, hogy Xerxésnek bűnös gőgjéért kellett lakolnia, mert azzal, hogy hidat vert a Helléspontoson, mikor-seregét átvezette Európába, a tenger istenére vetett igát. A mérték, az isteni rend által kijelölt határok tiszteletben nem tartása: ez a forrása Xerxés bukásának. Dareios már többet tud, mint a hírnök: Plataiainál Xerxés szárazföldi hadát is tönkreteszik a görögök. Xerxés ruhái rongyokban fognak lógni, mikor hazaérkezik a perzsa fővárosba. Atossa a palotába megy, hagy új ruhával jöhessen megtépett fia elé. Közben megérkezik Xerxés. Keservesen számlálja elő veszteségeit, a vének vele keseregnek, és jajveszékelve kísérik Atossához.

A híd, amellyel Xerxés „leigázta” a Hellés pontost, Poseidón és általában a természet örök rendjét kifejező istenek ellen lázadó ember gőgjének, a tragikus világfelfogás értelmében az embert törvényszerűen romlásba döntő hybrisnek a megnyilvánulása. És egyben olyan jelkép, amelynek segítségével elsősorban emeli a költő a mítosz rangjára saját nemzedéke történeti tapasztalatát. De ha Aiskhylos a Perzsák c. tragédiában a Dionysos-színpad követelményei szerint mitológiai színezetet ad az egykorú eseménynek, hadd mutassunk rá másfelől arra, hogy a görög tragédiában a mitológiai cselekmény is mindig az egykorú valóságot, a görög rabszolgatársadalom fejlődését és ellentmondásait, sőt nemegyszer az athéni demokrácia fénykorának és nagy válságainak konkrét politikai küzdelmeit tükrözi. Az Orestés-mítosz, tudjuk már, a matriarchátus legyőzését, a patriarchális nemzetiségi rend diadalát tükrözi elsődlegesen; Aiskhylos az ősi mitológiai hagyományt úgy dolgozza fel, hogy egyben a költő állásfoglalását is kifejezze az i. e. V. század közepe tájának egyik kiélesedett politikai kérdésében, a múltból örökölt, arisztokratikus hagyományú, de Aiskhylos meggyőződése szerint a demokrácia intézményei sorában sem jelentőséget vesztett legfőbb igazságszolgáltató és ellenőrző testület, az Areiopagos értékelésében.  Sophoklés Antigoné c. tragédiája a thébai mondakört egyebek közt arra is felhasználja, hogy a zsarnoki önkénnyel a nép akaratát szegezze szembe, a régi rendet védő törvénnyel szemben a társadalom fejlődésével együtt fejlődő erkölcsi érzék fölényét hirdesse. Euripidés már az i. e. V. század utolsó harmadában, a peloponnésosi háború idején, az Oltalomkeresőkben Athén mitikus királyának, Théseusnak az ajkára adja az athéni demokrácia immár a nép akaratát kifejező, a nép érdekét védő törvényeinek a dicséretét. És az ilyen példák szinte vég nélkül volnának szaporíthatók. Sőt, a görög tragédia kultikus szerepe – helye a Dionysos-ünnep szertartásai között – azt sem gátolta meg, hogy a tragikus költők alkalomadtán a mítosz tanulságait a vallás hagyományaival egyenesen szembefordítsák. Így pl. Aiskhylos Prométheusdrámájában a Zeusszal dacoló titán az istenektől magát függetlenítő emberi öntudatot képviseli, Euripidés Bakkhánsnői pedig egyenesen a vallási fanatizmus pusztító, minden emberi kapcsolatot szétszaggató, alapjában embertelen jellegét leplezi le a görög felvilágosodás filozófiája, a szofisztika szellemében.

Trencsényi-Waldapfel Imre