Akkor is igéző nyári éjtszaka volt... Mélységes csend úszott a táj felett, csak az éji párák mozdultak meg s mint megannyi fehér kísértet, alacsonyan hömpölyögtek át a mezők felett, kúszták meg a hegyéleket s az ormok sziklacsipkéin fáradtan ültek el pihenni...
    A hegyóriások mértföldköves zöld rengetegéből habozva szállt felfelé a hold, ezüsttel vetve be a vizek tajtékos barázdáit. Mindegyre feljebb haladt, egy felleg mögött elhagyta vörös köpönyegét, amellyel még az alkonyt lopta meg, azután fehéren, ártatlanul indult a csillagok útjának, úgy miként az első éjtszakán, mikor még az istenek lehelete szállongott a virágok illatában. Világa szétterjedt a földön... Mint rejtett ezüst kagylók csillantak fel a vizek s ahogy betört az erdők sötét birodalmába, fénye egy-egy fán akadt, köntöséből ezüstfoszlányok kötődtek a százados törzsekre... Nesztelen, fényes léptei alatt, mintha élet támadt volna a rengetegben.
    Minden falu, templom messze esett, nem hallatszott el a harangszó, pedig kinn a síkon már elverhette az éjfélt.
    Csend volt... Ember nem járta a vadont.
    De egyszerre megszakadt a csend hálója... Hosszú, habozó lombjai félénken bújtak össze, a vizek hullámai sebesebb futással iramodtak tovább s a völgyekben felsóhajtott a szél... A folyó hullámot túrt és egy fehér tajtékkoronán egyszerre lenge asszonytestbe csapódott össze a hab... Légies tünemények keltek ki a vízből és a hold tisztán világított le rájuk. Naiádok voltak ők, rég alvó istenei a rengeteg vizének s azon az éjtszakán valami hívó hangra előszöktek évezredes rejtekeikből...
    Hallgatództak hosszasan s azután félősen néztek egymásra. Syrinx hangját vélték a dallamban felismerni, hitték, hogy az árkádiai fuvola szólalt meg a nagy Pán oly régen néma ajka alatt... Hallgatódzva, serényen szárítgatni kezdték holdsugárból szőtt, testükhöz tapadó ruháikat. Néhányan összefogództak s táncot lejtettek a rét felett, mások meg fűzérbe fonták a mezők legszebb virágait... De egyszerre újolag felsírt a hegyormon a hívó dallam s a boiotiai nympha, Echo, Narcissos szirtjéről énekelve adta vissza a hangot testvéreinek... Most már megmozdultak a fák, rövidéletű hamadryadok bújtak ki a lombok közül... a szakadékok hideg, sötét mélységeiből oreadok kúsztak elő, a korhadt fatörzsekből, pókhálós barlangokból nehézkes sylének vonszolták ki szőrös testüket. A hegynyeregről mámorosan a kopasz Sylenos vágtatott le egy szamár hátán s jobbról-balról két dévaj satyr futott mellette. Egy sötét, erdőszéli barlangból a visszajáró Marsyas osont elő s mintha nagyot aludt volna, megdörzsölte két szemét s felbámult a hold tele képébe, azután ámulva nézett maga köré. Tekintete csodálkozva akadt meg a nymphák játszadozó csoportján, felnevetett az öreg Sylenoshoz s már csak szokásból is kivette hóna alól furulyáját és dalba kezdett.
    A holdfényes nádasban, a tisztás tulsó végén suttogás kelt. A víz locsogva fodrozódott s vad lódobogásban, szilaj falkában kentaurok törtettek át a suhogó nádason. Mögöttük satyrok tolongtak, összeverődve a rengeteg minden tájékáról. Iszapos lábukkal kéjelegve taposták a csillogó parti fövényt s égő, sóvár szemükkel szinte elemésztették az erdőszéli nymphákat.
    Ezalatt nagy csoport verődött össze a holdfényben. Egy fényes istennő, Heliosnak szende, ábrándos testvére, mohos fatörzsnek támaszkodva állt. Két karját nyakán összefonta s elmerengve, fájdalmasan nézett fel diadalmas szekerére, a holdra, melynek fehér paripái immár annyi évszázad óta uratlanul fujták be az eget. Mellette térdig elmerülve a magas, harmatos fűben Hébe lóbált egy nektáros kupát és bőkezűen hintette szét a légbe az illatos ezüst cseppeket.
    Mind ott voltak... nymphák, naiádok, nevető satyrok... az erdők, a mély zöld vizek, a virágok, a szirtek istenei. És mikor mind együtt voltak, fenn a havas csúcsán ismét felsírt a csodás, hívó hang...
    A zajongó boldog istenek elcsitultak, majd örömrivalgva össze-vissza kiáltozni kezdtek valamennyien:
    — A nagy Pán!... a nagy Pán!... Syrinx hangján hív magához... halljátok-e, ez a hang ébresztett fel bennünket!
    — Pán!... suttogták csendesen a nymphák és megreszkettek boldogságukban. Most ismét övék lesz a világ, övék a rét, nekik illatoznak a virágok, — újra hisznek bennük az emberek! Átölelték egymás nyakát s valami szédítő forgatagban ifjú táncot lejtettek a lágy pázsit felett. A satyrok lefutottak a folyópartra, kagylókat szedtek a fövényben, azután harsonán kürtöltek velük, ha dévaj kedvük támadt.
    És ekkor az erdő lombozatában arany köd szállt fel a földből, a fák törzse, a levelek, a mohos fű, mintha folyó aranyban úszott volna s csörtetve tört át a bozóton ragyogó krétai saruiban, tegezzel kezében, felgyűrt lengő ruhájában a vadászat boldog istenasszonya... Mögötte nymphaszűzek özönlöttek a fényes aranyködben. Az erdőszélen egy percre megállt, diadémján megcsillant a holdsugár. Majd könnyen, lengén szállt át a rét felett s a fáklyás, szép csillagfiúkat, Phosphorost, meg Hesperost kézen ragadva, neki tört az erdők sötét rengetegének. Vadász nymphái dalolva hajtották félre útjából az ágakat s utána megindultak a többi istenek.
    Fenn a hegytetőn pedig, ott mindjárt a csillagos ég alatt, zengett a dallam egyre hívón, csalogatón, útmutatónak.
    És ők, szirtről-szirtre hágtak, könnyed lábaikkal vidáman szökellve át a holdfényes ér felett, a harmatos füvön... Ha szakadék állta útjokat, Iris fényes szivárványhidat emelt a sötét mélység fölé, ha az útmutató fuvolahang tévedt el valamely völgy ölén, Echo felkapta s szelíden, álmatagon tovább játsszott véle homlokuk körül ott fenn a magasban.
    A felhős égi mezőkben kialvó pásztortűzzé sápadt a hold s az istenek szerelmei, a szép vadász Orion, meg az árkádiai Kallisto, halványulni kezdtek. Az éjtszaka füstös, lusta fellegekbe halt el és a hajnal derengve, révetegen szállt a mennybolt felé.
    A sötétség szétszakadt — az istenek felértek az utolsó szirtre s a virradat álmatag világában, mint fényes felhőcsapat szállták meg a hegyorom tarajos szirtcsúcsát. Ismét és újra felcsendült a fájó dallam... egyre közelebbről s végre is már a szomszéd sziklák mögül áradt feléjük.
    De a hangba, ami a mélybe oly hívólag szólt le hozzájuk, most valami idegen zsongás vegyült. Egy percre félőn figyeltek a nymphák... Artemis megállt, hallgatódzva hajolt előre, azután kikapta az esthajnalcsillagot Phosphoros kezéből s kevélyen lépett a havasi rét lágy pázsitjára. A többiek követték...
    Mintha villám érte volna őket, rémülten álltak meg egyszerre s fájdalmas kétségbeeséssel meredtek maguk elé... Pán, az erdők vidám istene nem volt sehol, nem az ő furulyája játszott az éjtszakában bűbájos zenét... az eltört Syrinx hangot többé nem ád, nem énekel a régi isteneknek feltámadási éneket... meghalt Pán!
    A hegytetőn előttük kis tűz hamvadó zsarátnokánál, fenyőből összerótt kunyhó előtt, havasi kürtjével pásztorfiú fújt riadót a vadonnak. A fiú lábánál térden állva mondott ájtatos hajnali imát három kis pásztor, hívő gyermekszemükkel beletekintve a pirkadó mennyboltozatba, oda, ahol a pogány istenek nagy győztes ellensége — az új Isten lakik.
    A nymphák, syrének ajkán elhalt a mosoly, a satyrok öröknevető ábrázata kínos csalódásba torzult, Seléne tejfehérre sápadt, Hébe kiejtette kezéből a nektáros kupát s a diadalmas Artemis könnyei lecsordultak a pázsitra... Sírtak valamennyien s e bús zokogásba Zephyros valami fájó dalt dalolt, amitől megzizegtek a fák lombjai... Egy csillag, a reménynek utolsó kialvó csillaga haldokolva futott le a nyugati égről s amerre elrepült, mintha meghasadt volna az ég szíve, halvány, beteg csík reszketett a boltozaton.
    A szél, a bús zokogás tán arról susogott, hogy nem virrad több hajnal a pogány istenekre; a vizek, a réti virágok, mohos szakadékok kedves lakóiban nem hisz többé senki. — Egy szentséges Isten lakja a földet, kék eget, mindazt, ahol egykor ők annyian megfértek, — egy új Isten, akihez bármíly szigorú is, híven imádkoznak az emberek.
    A szél búgva zengett a szirtek élein, reszketve kóborolt a fák koronái között s a pirkadó hajnal fellobbanó fáklyájánál leszálltak a hegyoromról a megcsalódott istenek... vissza évezredes rejtekeikbe, melyekből a holdas nyári éjjelen csalókán hívta ki őket egy pásztorfiú kürtje. Zephyros kitárta lenge szárnyait s bánatos sóhajával lesodorta a virágok harmatát. És e csillogó könnyekkel temette el kedves lábaik nyomát a földről mindörökre...