Az nem volt kétséges, hogy autóval utazunk, a szállást, azaz az ellátás nélküli apartmant azonban a Dias-Zeus utazási irodán keresztül foglaltuk le. Biztosítást kötöttünk, beszereztük azt a bizonyos E111-es igazolást, az autóhoz kötelezõ felelõsségbiztosítást igazoló zöld kártyát, valamint vontatókötelet, és tûzoltó készüléket is tettünk a csomagtartóba. A várhatóan kb. 1700 km-es útra való tekintettel, úgy terveztük, hogy útközben valahol (már görög területen) eltöltünk egy éjszakát.

Június 13-án este 9 körül, esõben indultunk, és 11 körül léptük át Tompánál a 179. kilométernél a magyar-szerb határt. A határon pénzt váltottunk, 1 euroért 71 dinárt kaptunk. Mivel úgy terveztük, hogy nem megyünk végig autópályán, hanem csak kb. 170 kilométert, mindössze 10 euroért vettünk dinárt. A tankolást Szerbiában és Bulgáriában bankkártyával oldottuk meg, ezért erre a célra nem kellett helyi valuta.

Az elsõ szerbiai városban, Szabadkán megkerestük az ÖMV-kutat (melyekkel Bulgáriát is bõségesen ellátták), megtankoltunk, és irány az éjszaka. A 95-ös benzin Szerbiában 55,5 és 58,2 dinár közötti, ami 210 forint alatt van.

Miután sikeresen leküzdöttem egy kekeckedõ szerb rendõrt (azért akart megbüntetni 1500 dinárra, mintegy 5300 forintra, mert az egyik faluba véletlenül távolsági fényszóróval mentem be), a térképen autóútnak jelölt E75-ön mentem tovább, a Srboban/Feketics-i lejáratig. Itt eredetileg is le akartam menni, de ha nem így lett volna, akkor sem mehettem volna tovább, mert útépítés miatt le volt zárva az autóút Újvidék felé vezetõ része. Innen Becsej, Zrenjanin és Pancsevo következett, áthaladtam a smederevoi Duna-hidon, és ennél a városnál csatlakoztam a Belgrád-Nis autópályára. Az autópálya kapujánál megkaptam a kis jegyet, aminek alapján a pálya elhagyása elõtt megállapítják, hogy mennyit is kell fizetnem. (Az elõzetes itthoni információk alapján tudtam, hogy ez az összeg 600 dinár lesz, ami kb. 11,7 Ft./km-nek felel meg. Autópálya-díj fizetése céljából mindenképpen dinárt kell váltani, mert euroval történõ fizetés esetén 20% átváltási illetéket számítanak fel.) Kb. 50 kilométer megtétele után az un. lapovoi ÖMV-kútnál megtankoltam. Jó 100 kilométert még a pályán mentünk, majd újabb 120 km –t követõen a szerb-bolgár határra értünk. Ekkor a 753. kilométernél voltunk, az óra reggel fél 9-et mutatott. Meglepõen hamar megtörtént mindkét határátlépés, a bolgárok a kocsim forgalmijára, a zöld kártyára és az én jogsimra voltak kíváncsiak, a szépséghiba csak a bolgár oldalon muszájból fizetett összesen 7 euro volt. A Szófiáig tartó kb. 60 kilométeres utat követõen a körgyûrûnek csúfolt kátyurengetegen araszolgatva, követve a táblákat, elértem a lekanyarodás helyére, de itt kiderült, hogy az utat építés miatt lezárták. Emiatt a terelõutat jelzõ táblákat követve csak óriási kerülõvel tudtam a görög határ felé vezetõ utat elérni. Közben az egyik szófiai ÖMV-kútnál megtankoltam (a benzin ára itt 1,46 euro, 190 Ft. alatt van), és teleraktam a 10 literes tartalék kannámat is.

992 kilométernél, helyi idõ szerint háromnegyed 2 körül értünk a bolgár-görög határra, Kulataba. A határátlépés itt is gyorsan lezajlott, majd irány a szállás, a Thessalonikitól mintegy 40 kilométerre délre levõ Methoni. Thessaloniki után leróttunk egy 1,4 euros autópálya-díjat, majd az 1155. kilométernél délután 4 óra körül meg is érkeztünk Methoniba, az Agiannis Motelbe, ahol már elõzetesen lekötöttek részünkre egy szobát 25 euroért. A motelt elég bonyolult volt megtalálni, de számos útépítést és útelterelést leküzdve végülis sikerült.

Másnap reggel 8-kor indultunk tovább, szép, napos idõben. Egy darabig a tengerparton kanyargott az út, majd egy idõre elhagyta azt. Számomra teljesen rendszertelenül, olyan helyen is, ahol nyoma sem volt autópályának, idõnként fizetõ kapuk bukkantak fel, ahol esetenként többnyire 1,4 euro volt a fizetési kötelezettség. Igaz, hogy néhány helyen, ahol éppen útépítés folyt, a kapuk (vagy azok helye) elõtt általában egy „FREE PASS” tábla jelezte, hogy itt nem kell fizetni. Az autópályán a thivai lejáratig mentünk, ahonnan a rövidebb úton látszólag gyorsabban célhoz érhetünk, és a megteendõ utat is lerövidíthetjük (legalábbis ezt hittük). Ez az E962-es számú út valóban rövidebb volt, és egy dimbes-dombos vidéken át vezetett. A baj az volt, hogy úgy tûnt, mintha az ország összes kamionja, dömperje, stb. itt adott volna randevút egymásnak. Lépésben lehetett haladni, a beláthatatlan kanyarok miatt elõzésrõl szó sem lehetett, és ráadásul az említett autók a legnagyobb jóindulattal sem sorolhatók a környezetvédelmi szempontokat figyelembe vevõ jármûvek közé. (Toloban az idegenvezetõ elmondta, hogy az üdülõket szállító buszok is ezen az úton közlekednek, hogy kikerüljék az Athén körüli forgalmi dugókat.) Nagynehezen keresztülvergõdtünk ezen a szakaszon is, és kb. 60 kilométerrel Korinthos elõtt visszatértünk az autópályára. Jóformán észre sem vettük, mikor haladtunk át a Korinthoszi csatorna felett, majd következett az utolsó kapu, ahol 1,5 euro volt a tarifa (ezen a szakaszon 25 Ft. felett volt az 1 kilométerre esõ autópálya-díj). A fizetés után pár kilométerrel letértünk a pályáról, majd Nafplio érintésével délután fél 4 körül, 1713 kilométernél meg is érkeztünk Toloba, a Babis apartmanházhoz.

A telepített idegenvezetõ nem volt ugyan ott, de hagyott egy levelet, amiben üdvözölt minket, leírta, hol találjuk a szobánkat és kellemes üdülést kívánt. Nagyon jólesett ez a gesztus. Azt hittük, hogy busszal érkezõk már a délelõtti órákban megérkeztek, de mint késõbb kiderült, különféle késések és átszállások miatt csak éjfél elõtt értek oda.

Pár szó Toloról. Ez az üdülõfalu az Argoliszi öböl partján, Nafplio városától 12 km-re van, déli irányban. Tulajdonképpen egy hegyoldalon és a mellette 100-150 méternyi tengerparton terül el. Tolo közlekedése különösen érdekes, mi több, veszélyes. Egyetlen hosszanti utcája van, aminek felületét az autósokon kívül a gyalogosok is használják, ugyanis járda egyszerûen nem létezik. Ezt az utcát hivatalosan egyirányúsították, az ellenkezõ irányú forgalom a szomszédos domboldalon, 10-15%-os emelkedõn halad. A gyakorlat azonban úgy néz ki, hogy a motorosok többsége, és az autósok egy része a menetiránnyal szemben is közlekedik, komoly balesetveszélyt okozva ezzel. Úgy látszik, ez elfogadott dolog errefelé, mert pl. közvetlenül a tengerpartra is csak a „BEHAJTANI TILOS!” tábla mellett lehet autóval lemenni. Az is tény, hogy az alatt a két hét alatt, amíg ott voltam, nem láttam balesetet.
Ezen a keskeny részen van továbbá 2-3 szálloda, üzlet, vagy apartmanház, melyek közül az utolsónak a lépcsõjét dagály esetén a tenger mossa. Ennek persze van egy nagy elõnye, közel van a víz. Elsõsorban a domboldalon több magasabb kategóriájú szálló is van, saját medencével. Számomra a saját medence nem túl csábító, mert uszodát otthon is találok, ezért nem kell a tengerpartra utazni.
A tengerpartot a kikötõ mellett (ahol a mi is laktunk) rendszeresen tisztán tartották, a víz kristálytiszta volt. A vízi jármûvek között voltak 1–2 személyes motoros halászbárkák, de nagyobb hajók is. Külön „csatorna” volt számukra kijelölve, ezért máshol nyugodtan lehetett strandolni, úszkálni. A tengerfenék aprókavicsos, tehát tornacipõ sem szükséges. Ezzel szemben, ahogy megyünk a partszakasz déli része felé, mintha fokozatosan egy más világba kerülnénk. A tengerfenék egyre kavicsosabb, a víz és a part pedig egyre koszosabb. Tolotól nem messze néhány kisebb sziget van a tengerben, az egyikre még egy kis kápolnát is építettek, ahol idõnként esküvõket tartanak. Ezek a szigetek nagyon festõivé teszik a toloi öblöt.
Véleményem szerint elsõsorban a szûk elhelyezés miatt Tolo elég zajos település. Az állandóan rohangáló, idegesítõ hangú kismotorok nemigen teszik lehetõvé a nyugodt pihenést. Ha valaki éjjel aludni akar, hát, voltam már csendesebb helyen is Görögországban.

Az utakról, közlekedésrõl néhány szót.
A magyar szakaszon, az 5-ös és az 54-es és 53-as utak minõsége jónak mondható. Ahogy távolodunk a magyar határtól az utak minõsége változó, olyanannyira, hogy pl. a Belgrád-Nis autópálya sok kilométeren keresztül inkább hasonlít egy magyarországi sokadrangú útra, mint egy autópályára, aminek használatáért fizetni is kell. Nis után, egészen Szófiáig szintén változó a minõség, de gyakoribbak a nehezen járható szakaszok, elsõsorban az alagutak. A szófiai körgyûrû és a kivezetõ utak minõsége minõsíthetetlen. Szófia után kb. 20 kilométerrel kezdõdnek az útépítési munkák, majd ezek végeztével a görög határ felé közeledve egyre jobb az út. Görögországban az utak minõsége a miénkhez hasonló, és ez vonatkozik a hegyi utakra is. Ami a három országban egységesen rossz minõségû, az a hidak és az utak illesztése. Míg nálunk a legtöbb helyen jóformán észre sem lehet venni, ha hídra hajtok, a görögöknél ilyen esetben különösen vigyázni kell, mert a nagy szintkülönbség mellett még 5-10 centis hézag is van az út és a híd között. Szintén a görögöknél jellemzõ, hogy az általam látott számtalan vasúti átjárónál a sorompón kívül szinte mindegyik elõtt STOP-tábla van. Ezt a táblát nemcsak a keresztezõ vonat miatt ajánlatos figyelembe venni, hanem azért is, mert az átjárók csapnivaló állapota miatt a futómû megkímélése céljából amúgyis csak nagyon lassan szabad rajtuk áthajtani.
A görög utakon haladva soha nem lehet biztos az ember, milyen faluban van (még görög betûkkel sincs mindig feltüntetve), milyen messze van egy adott közeli, vagy távoli településtõl. Több helyen is elõfordult, hogy a tábla szerint egy város pl. 40 km-re van, és 4-5 kilométer megtétele után ugyanennél a városnál ismét 40 km szerepelt.
Úgy látszik, a görög települések névadásakor nem volt nagy fantáziájuk az illetékeseknek. Nagyon sok azonos, vagy közel azonos nevû település van az országban. Ennek tudható be pl. az is, hogy állítólag volt olyan autós turista, aki Tolo helyett a szintén a Peloponnészoszon levõ Tholora ment. A kettõ között több, mint 150 km a távolság. Ebbõl az a tanulság, hogy utazás elõtt célszerû tájékozódni, hogy a célpont az ország melyik részén van.
Normál úton autópálya közelében haladva akaratlanul is könnyen ráfuthatunk az autópályára, mert nagyon sok helyen semmi sem jelzi, hogy az adott út felvisz az autópályára.
Elsõsorban az útépítéseknél, de más helyeken is találkozhatunk sebességkorlátozó táblákkal. Jellemzõ a közlekedési fegyelemre, hogy pl. egy 60 km-es táblánál az egész sor stabil 110-el megy, függetlenül attól, hogy normál útról, vagy autópályáról van-e szó. Egy ilyen kocsisorba bekerülve nekem sem volt más választásom, mint felvenni a közös tempót (nem mintha szívesen döcögnék 60-al).
A tengerparti és a hegyvidéki utakon igen sok parkoló-kilátóhelyet létesítettek az utak mellett, viszont a parkolóhelyet igen kevés helyen jelzi elõre tábla. A parkolók nagy része kanyarban van, emiatt forgalmasabb utakon eltart egy darabig, mire vissza lehet hajtani az útra.
A görögországi lakott településeken, városokban különösen, legfõképpen pedig Athénban az autósok elsõszámú „közellenségei” (legalábbis szerintem a külföldiekéi) a motorosok. Összevissza cikáznak a mozgó és álló autók között, a forgalmi helyzethez képest nagy sebességgel, nagy részük bukósisak nélkül. Többször is elõfordult velem Athénban, hogy belenéztem a tükörbe, motoros sehol, a következõ pillanatban mindkét oldalamon elzúgott egy-egy, de olyan közel, hogy talán csak centikre lehettek tõlem. Az egyik motoros csak úgy tudta a velem való koccanást elkerülni, hogy menet közben rátámaszkodott a motorház-tetõmre és így lökte el magát. A taxisok a nálunk megszokotthoz hasonló erõszakos stílusban vesznek részt a forgalomban (akit nem érint, attól elnézést kérek).
Aki megszokta az átlagos pesti forgalmat, annak forgalmi szempontból nem lehet probléma az athéni csúcsforgalom. A már említett motorosokon és taxisokon kívül a parkolás okozhat némi gondot. Rengeteg kisebb-nagyobb fizetõ parkoló van (egy délelõttre vagy délutánra 4 euro körüli árért), amelyeket foghíjtelkeken alakítottak ki. Ha nem ragaszkodik az ember pont a belvároshoz, normál parkolóhelyet is lehet találni. Egyébként elég költséges dolog lehet szabálytalanul parkolni, mert a rendõrök az ilyen kocsi rendszámtábláját leszerelik. A görög rendszámtáblákat csak két csavar tartja, ami kívülrõl könnyen kicsavarható. Attól tartok, hogy a külföldi kocsikkal ilyet nem tesznek, mert pl. az én rendszámtáblámat kívülrõl csak roncsolással lehet leszedni, ehhez meg azt hiszem egyik ország rendõrének sincs joga. Az más kérdés, hogy más csatornákon keresztül (fõleg az EU-n belül) valószínûleg be tudják hajtani az esedékes büntetést. (Már idehaza olvastam, hogy Thesszalonikiben egy valószínûleg szabálytalanul parkoló magyar autósnak leszerelték a rendszámtábláját, amit csak 65 euro lefizetése és egy nagy csomó macera után kapott vissza.)

A félszigeten az ókor nagyon sok építészeti emléke található, olyanok, amelyek nemzetközi viszonylatban is egyedülállóak. Gondolok itt többek között az ókori olimpiák színhelyére, Mükénére, az Epidavroszi színházra, vagy az ókori Korinthos maradványaira. Az egyik könyvben olvastam, hogy Görögországot járva ne romokat lássunk, hanem megsérült épületek maradványaira tekintsünk. Végigjárva számos emlékhelyet elmondható, hogy nehéz ennek az igénynek eleget tenni. Többnyire csak épületmaradványokat látni, sok helyen csak sejteni lehet, mi lehetett eredetileg az a néhány kõdarab. Ha nem lenne mellette leírás, bizony nem nagyon lehetne kitalálni, hogy minek a maradványai mellett állunk. Ezeken az ásatási területeken néhány ember lézeng, körülöttük pedig szétszórva rengeteg oszlop- és falmaradvány. Az volt az érzésem, hogy Görögország nem tud mit kezdeni múltja tárgyi emlékeivel. Olyan hatalmas mennyiségrõl van szó csak a félszigeten (és akkor még nem is szóltam az ország többi részérõl), hogy egyszerûen nem gyõzik emberrel, és valószínûleg pénzzel sem belátható idõn belül befejezni a restaurálási munkákat. Lehet, hogy a legjobb az lenne, ha hagynának mindent úgy, ahogy van. Az ókori emlékhelyek általában két részbõl állnak. Az egyik az ásatási terület, amit barna színû „Archaelogical site” táblával jelölnek, a másik rész az ásatási területen belül levõ múzeum. Az egyik útikönyv szerint sok leletet Athénba, a központi múzeumokba vittek, a feltalálási helyen csak másolat látható. Kivétel ez alól Olympia, ahol kizárólag eredeti leletek láthatók. Csak valószínûsíthetõ, hogy ebben nagy szerepe volt a település kiemelt nemzetközi jelentõségének. Más országok mûemlékeinél és más turistacélpontjainál a fénykép és videofelvételek készítését csak megfelelõ összeg, pl. 1 euro lefizetése után engedélyezték. A megtekintett mûtárgyak képeit szabadon lehetett rögzíteni, egyedül a vakuhasználatot tiltották. A belépõjegyek 3 és 12 euro közöttiek (nem olcsók), ezek az ásatási területre és a múzeumba egyaránt érvényesek.
Nemcsak a több ezer éves múlt emlékeivel van tele a félsziget, hanem gyönyörû tájakkal is. Elsõsorban a tengerpartok panorámáit élvezhetjük a változatos nyomvonalakon vezetett utakról, de a hegyvidéki tájak is sok szépséget tartogatnak.

Mielõtt a mûemlékekrõl esne szó, meg kell említeni a német Heinrich Schliemann nevét. Az õ nevét elsõsorban a mai Törökország területén fekvõ Trója feltárása tette ismertté. Kevésbé köztudott azonban, hogy a félsziget számos ókori mûemlékét is õ tárta fel. A Trójával kapcsolatos történelmi (de lehet, hogy csak mitológiai) események szorosan kötõdnek a félszigethez. Anélkül, hogy részletezném a többé-kevésbé ismerõs mitológiai históriát, csak megemlítem, hogy pl. a mükénei vár egykor Agamemnon tulajdona volt, Menelaosz az innen kb. 100 km-re levõ Spártában volt király, Párisz királyfi a hagyomány szerint a Spártától délre levõ Lakóniai öböl egyik kis szigetére, a mai Marathoniszire vitte Szép Helénát.

Kb. 25 km-re van Tolotól a félsziget és talán egész Görögország legrégibb mûemlékegyüttese Mükénében. Az un. mükénei világ központja volt, melynek magas szintû kultúrája az idõszámításunk elõtti XVI.-XII. században a Földközi tenger mentén széleskörûen elterjedt. Krétára is ebben az idõszakban terjesztették ki a görögök fennhatóságukat. Az akkori és sokáig a késõbbi korokra jellemzõen a legmagasabb pontján, egy fontos szentély, vagy palota az akropolisz látható. (Ezek közül is a legismertebb az athéni Akropolisz.) Az i.e. XVI.-XIII. században épült fellegvárat – amely egy 300 m magas dombon épült – eredetileg magas, 900 m. hosszú fallal vették körül. a jelenleg is látható falak 10m körüli magasságúak és 2 m körüli szélességûek. A vár területére a híres Oroszlános kapun keresztül mentünk be. A kapu három, egyenként kb. 10-12 tonnás kõtömbbõl áll, melyek között nincs kötõanyag. A váron belül találtak olyan sírokat is, melyek a trójai események elõtt mintegy 300 évvel (i.e. XVI. sz.) élt emberek maradványait rejtették. A vár a korabeli hasonló építmények minden jellemzõjét magán viselte: belsõ udvar, oszlopcsarnok, un. megaron (királyi trónterem), õrszoba, raktárak, mûhelyek, stb.
A közelben megnéztünk egy érdekes objektumot, Atreusz kincsesházát. Ez egy un. álkupolasír, amelyet úgy készítettek, hogy egy természetes dombot kifúrtak, majd kibélelték kõtömbökkel. Így alakult ki egy 14 m átmérõjû, 13 m belmagasságú kúpos építmény. A temetés után az egészet lezárták. Valószínûleg az idõk során kifosztották, mert a régészek semmit sem találtak benne.

Elhagyva Mükénét, a szemközti hegyre tekintve mintha egy fekvõ alakot látnánk, a sisakját, homlokát, szemét, orrát és a hasát:

A hagyomány szerint ez Agamemnon, aki még holtában is õrzi egykori várát.

A félsziget túlsó felén fekvõ Olympiát az athéni olimpia miatt manapság a szokásosnál több turista keresi fel. Ez a hely már ötezer évvel ezelõtt is lakott volt. Itt, a Kronosz (Zeusz apja) hegy lábánál állt Gaia (A Földanya, Kronosz anyja) szentélye, amely a legõsibb ókori szentély volt. Több, Zeusszal kapcsolatos monda színhelye ez a vidék. A sportversenyek a hagyomány szerint öt krétai testvér vetélkedésével kezdõdtek, a gyõztes jutalma a vadolajfa levelébõl készített koszorú volt. Állítólag a testvérek egyike, Héraklész adta a versenyeknek az olimpia nevet és határozta el, hogy ettõl kezdve négyévenként rendezzék azokat meg. Késõbb Zeusz tiszteletére is rendeztek versenyt Olympiában. Az elsõ versenyeket i.e. 776-ban rendezték (az írásos feljegyzések szerint), és ez az év lett a görög idõszámítás kezdete is. I.e. 728-ig csak egyetlen szám volt, a stadionfutás. (1 stadion=192,27m.) Ezeken a versenyeken csak férfiak vehettek részt. Kezdetben csak atlétikai számok szerepeltek a programban, a többi sportágra (atlétika, küzdõsportok) késõbb került sor. Ezzel egyidejûleg a résztvevõk száma is növekedett, Olympia már kicsinek bizonyult, ezért a versenyek egy részét Nemeában, Isztmoszban és Delfiben rendezték. Az olimpiák négyévente ismétlõdtek, a hódító rómaiak továbbvitték a görög hagyományokat. 393-ban Nagy Teodoziusz császár betiltotta a pogány vallásokat, a Zeusz szentélyt és a környezõ épületeket leromboltatta, ezen kívül a természeti csapások is „rátettek egy lapáttal”. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy megszakadt az olimpiai játékok négyéves ciklusa.
A 18. század végétõl elsõsorban német és francia régészek próbálták megtalálni az ókori olimpiák helyszínét. Az õk és utódaik munkájának eredménye az ásatási területen és a közeli múzeumban látható.
Az olimpiai játékok felújítására 1894-ben tett javaslatot Pierre de Couberten francia báró. Kezdeményezésére rendezték meg 1896-ban Athénben az elsõ újkori olimpiai játékokat. A báró tiszteletére emlékoszlopot emeltek, melynek talapzatában végakaratának megfelelõen a szívét helyezték el.

A 2004. évi, 28. olimpia házigazdája 108 év után ismét Athén.
A Toloból Tripolin keresztül Olympiába vezetõ kb. 200 km-es út nagyon szép, túlnyomóan hegyes vidéken vezet. Említésre méltó a Lagadia nevû falu, melynek házait egy meredek domboldalra építették. Az út felõl úgy látszik, mintha egymás tetejére épültek volna a házak. Az út két oldalán megszámlálhatatlan méhkaptár, de lakói szerencsére nem hagyták el a kaptárak környékét.
Az olympiai ásatási területen valamikor – mai kifejezéssel élve – az olimpiai falu volt, fürdõkkel, szállásokkal, éttermekkel, edzõtermekkel, szentélyekkel. Volt itt szálloda az elõkelõ vendégeknek, valamint tanácskozó- és eredményhirdetõ terem. Mindezeken kívül itt volt a híres ókori szobrász, Pheidiász mûhelye is, és az i.e. 7. században épült Héra-templom, amely Európa legrégibb ismert templomépülete. E templom maradványai elõtt gyújtják meg négyévente a Nap fényét egy homorú tükörrel fókuszálva az olimpiai lángot. Bár egyes épületrészek meglepõen jó állapotban vannak, a többségükön sajnos meglátszik az eltelt idõ és az egyéb körülmények hatása. Az épületek mellett van a stadion, ahol a versenyeket ténylegesen lebonyolították.
Nem messze az ásatásoktól épült fel az olympiai múzeum. A látnivalók részletezése természetesen nem fér bele egy ilyen leírás keretei közé. Az ásatások során elõkerült használati tárgyak, szobortöredékek, stb. rendezetten láthatók itt. A görög múzeumokra jellemzõen a töredékeket úgy mutatják be, hogy látni lehet, hogy nézett ki valójában az adott tárgy. Szintén jellemzõ a múzeumokra az aprólékos munkával készült makettek kiállítása, amelyek azt mutatják, hogy milyen lehetett fénykorában az idõ vasfoga által „megrágott” épület.

Athén kb. 150 km-re van Tolotól. Az út (autópályán, és/vagy normál országúton) mindenképpen a Korintoszi csatorna valamelyik hídján keresztül vezet. Már az ókorban is rájöttek arra, hogy ha átvágják a szárazföld és a félsziget közötti mintegy 6 km hosszú földnyelvet, jelentõsen lerövidíthetik az Itália és Athén közötti hajóutat. Az építkezést Nero idejében kezdték el, és egy 3 km-es szakasszal el is készültek. Hosszú szünet után, csak a 19. század végén kezdtek újra hozzá a magyar származású Türr István kezdeményezésére. A megnyitásra 1893-ban került sor. A csatorna szélessége (a vízszintnél 21-24 méter) és a vízmélység (8-10 méter) miatt csak a kisebb hajók haladhatnak itt át, pontosabban vontatják át azokat. A csatorna a hidakról fantasztikus látványt nyújt, emiatt a képeslapok egyik kedvenc témája.

A csatorna déli oldalán láthatók az ókori Korinthos maradványai. A többezer éve lakott terület fénykorát az i.e 8-6 században élte, amikor mint gazdag városállam több gyarmata is volt. Az egykori város épületeibõl az agóra (fõtér), az Apolló templom, a római színház (odeon) és a fürdõk maradtak meg a leginkább.
Szintén a déli oldalon van Iszthmia, ahol az olimpiákat követõ második években rendeztek sportversenyeket. Itt választották meg i.e. 336-ban Nagy Sándort a perszák ellen készülõ hadsereg fõvezérévé.
Az autópályán jó tempóban egy félóra alatt Athén közelébe értünk, miközben kétoldalt az olimpiai elõkészületeket láttuk alagút- és vasútépítés formájában. Az autópálya fokozatosan városi fõútvonalba ment át, kisebb-nagyobb dugókkal és rengeteg motorral. Az Akropolisz egyre közelebbrõl látszott, ideje volt parkolóhelyet keresni. Nem akartam fizetõ parkolóba menni, de szabálytalan helyre sem. Az IKA (a görög társadalombiztosító) épülete mellett sikerült is helyet találnom (mintha ügyfél lennék), viszonylag közel az Akropoliszhoz. Az idõ rövidsége miatt a városban az Akropoliszon kívül csak a parlament elõtti õrségváltást akartuk megnézni.
A legtöbb görög városnak volt akropolisza, ugyanis ezzel a névvel illették a város legmagasabb pontján felépült szentély- vagy palotaegyüttest. Mind közül a leghíresebb az athéni Akropolisz, amely nemcsak Athén, hanem az egész ország jelképeként a város közepén, egy több, mint 150 m. magas, lapos sziklán helyezkedik el. Legismertebb épülete a Parthenon, amit sokak tudatában (tévesen) az Akropolisszal azonos. Eredetileg templomnak épült, Athéné tiszteletére, i.e 447 és i.e. 438 között. A Parthenonon kívül az Akropoliszt számos egykori színház, szentély és oltár maradványai alkotják. Az Athénrõl szóló útikönyvek kimerítõ részletességgel foglalkoznak az Akropoliszt alkotó épületek történetével, a látnivalók leírásával. Ezt most mellõzném, annál is inkább, mert ezen a néhány oldalon nem útikönyvet szándékoztam írni, hanem elsõsorban a saját tapasztalataimról és élményekrõl.
Ezért csak egy olyan athéni nevezetességet említek még, amihez hasonló világviszonylatban is viszonylag kevés van. Ez pedig a Syndagma téren, a parlament épülete elõtti õrségváltás. Nemcsak maga a ceremónia érdekes, hanem az õrök ruhája sem mindennapi. Jellegzetessége a pomponos papucs, a vastag gyapjúharisnya, a többrétegû szoknyácska és a lófarkas sapka. Ehhez hasonló népviseletet hordtak a 19. században Peloponnészoszon. A díszõrség szokását uralkodása idején a bajor Otto vezette be. A váltás minden egész órában, a helycsere félóránként történik, az év minden napján. Érdekes koreográfiája van az õrségváltásnak. Azt mondják, hogy a görögöktõl kissé távol állnak ezek a lassú mozdulatok, de nyilván a hagyománytisztelet és az idegenforgalom „érvei” erõsebbek voltak. Mellékelek az õrségváltás egy jellegzetes momentumáról készült képet.

Nemea Tolotól északra, kb. 60 km-re van. Az útikönyvek nem nagyon foglalkoznak vele, pedig itt is felfedezhetünk olyan érdekességeket, amik máshol nem látható. Az egyik nevezetessége ennek a helynek a Zeusz-szentély, melybõl mára már csak az oszlopok maradtak meg. Említésre méltó még egy fürdõ maradványa is. Ebben megtalálható volt minden olyan helyiség, ami egy mai fürdõnek is tartozéka az öltözõktõl a zuhanyozókig. Mint korábban már szó volt róla, itt is rendeztek olimpiai versenyeket. Az ásatási területtõl 2-300 méterre terül el az egykori stadion. A helyi múzeumban egyebek mellett érdekes filmet láttunk arról, hogyan mûködött a futók korabeli rajtgépe. Érdekes „kiállítási tárgy” egy többezer évvel ezelõtt élt, és 70-80 éves korában meghalt nõ csontváza, akirõl az utókor orvosai megállapították, hogy csontritkulásban szenvedett.

Tolotól mindössze 12 km-re van Nafplio városa. A város határában egy tábla hirdeti, hogy ez a város volt a görög állam elsõ fõvárosa. Félreértések elkerülése végett ez azt jelenti, hogy a szabadságharc után 1829 és 1834 között volt az új görög állam fõvárosa. Feltehetõen azért érdemelte ki ezt a címet, mert már a kora középkortól jelentõs szerepet játszott a görög történelemben, többek között, mint püspöki székhely. A bajor Otto 1834-ben, mikor az ország királya lett, Athént választotta fõvárosnak. Nafplio egy szép és tiszta kisváros, ami emellett még nagyon szép természeti környezettel is rendelkezik. A keskeny óvárosi utcácskák egy kicsit Szentendrét idézik. A város szélén láthatók a mükénei várral nagyjából egy idõben épült Tirünsz maradványai. Közeledve a városhoz, messzirõl látszik egy domb, tetején egy erõdítménnyel. Ez a Palamidi domb, mely a nevét az ókor híres feltalálójáról. Palamédészrõl kapta. A ma látható fellegvárat egy frank erõd alapjaira a velenceiek építették fel. Autóval egészen a várkapuig fel lehet menni. A kaputól a váron belül többfelé is el lehet sétálgatni, de aki erre szánja magát, sok lépcsõ megmászására készüljön fel. Mindenért kárpótol azonban az a csodálatos panoráma, ami a látogató elé tárul a vár majd minden pontjáról. Attól függ, merre nézünk, hol a tengert, hol a nyüzsgõ várost láthatjuk madártávlatból.

Epidavrosz Tolotól keletre, kb.25-30 km-re van. A városka egyik nevezetessége az Aszklépiosz szentély (melybõl ma már nem sok látszik), ami mint ilyen, az ókori görög orvoslás egyik központja volt. Aszklépiosz szent állata a kígyó volt, amelynek képe botra tekerõdõ változatban manapság is megtalálható minden gyógyszertárban, illetve a mentõautók oldalán. Modern kifejezéssel élve a gyógyítás logojának is lehet nevezni ezt a szimbólumot. Az Aszklépiosz tiszteletére rendezett ünnepségek céljára épült a híres kör alakú színház, mely egyrészt arról nevezetes, hogy talán világviszonylatban a legrégibb a ma is mûködõ szabadtéri színházak közül, másrészt arról, hogy az akusztikája különlegesen jó.

Az ókori emlékek bejárásán kívül a környék egyéb érdekességeket is kínál. Itt most röviden a Barbecue-party nevû programról írnék néhány szót. Az Eros nevû kis motoros bárkán indultunk egy nemzetközi társasággal az öböl nyugati partja felé. Az út elsõ állomása egy elhagyott kis öböl volt, ahol egy kis fürdõzést is be lehetett iktatni. Menet közben jellegzetes görög zene szólt, közben a hajóskapitány felesége csodálatos angol kiejtéssel mondta el a kirándulás programját. Jó egyórás utat követõen érkeztünk meg az öbölbe, ami éppen akkor nem volt néptelen, mert egy úriember napozását zavartuk meg. Érdekes volt látni, hogy köt ki a hajó, milyen összeszokott volt a legénység (aminek egyik tagja jóval 60 év felett volt). A hajósok a kikötési mûveletbe valószínûleg belekalkulálták, hogy a turisták nem nagyestélyiben és szmokingban vesznek részt a kiránduláson, mert eleve úgy kötöttek ki, hogy a partra csak kb. 40 centis vízbe gázolva lehetett kimenni. A víz egy kicsit hidegebb volt, mint Toloban, de a tisztaságra itt sem lehetett panasz. Szokatlan volt, hogy egy hajóból lehetett beugrani a tengerbe. A tengerfenék homokos volt, talán emiatt nem láttam semmilyen halat, vagy más vízi élõlényt a víz alá tekintve. Kiúszkáltuk magunkat, majd indulás tovább. Közben nagyon finom, hideg dinnyeszeletekkel kínáltak. Az idõ kezdett rosszabbra fordulni, a szél és a hullámzás megerõsödött, ennek következtében a hajóút is változatosabbá vált. A hajó beúszott egy öbölbe, kikötött, és mi meglepetéssel vettük észre, hogy a Toloval szembeni „kétpúpú” sziget túloldalán vagyunk, egy kis szigeten. Idõegyeztetés után elindultunk a sziget teteje felé, ahol egy régi (nem ókori, annál fiatalabb) kolostor maradványai voltak. Egy kis kapaszkodás után felértünk a tetõre, ahonnan a környék panorámájában gyönyörködhettünk, sõt még Tolo magasabban fekvõ részeit is láthattuk. Közben a magasból láttuk, hogy a hajón és környékén nagy a sürgés-forgás: a hajón sült a rablóhús, kinn a parton meg az étkezés elõkészületeit végezték. Mire leértünk, már várt a tálca a hússal (szuflaki), a görögsalátával (tzatziki), krumplival és 1-1 pohár vörös vagy fehérborral, melynek poharát aztán többször is utána kellett tölteni. Ott a parton, a köveken ülve fogyasztottuk el az igazán finom ételt, miközben félszemmel arra figyeltünk, nehogy az idõközben jócskán feltámadt szél elfújjon mindent a tálcáról és mellõlünk a kövekrõl. A hajósok nem voltak ilyen szerencsések, mert a kikötött hajó elszabadult, és csak nagynehezen tudták ismét a parthoz rögzíteni. A szél mellett esni is kezdett. Érdekes (és számomra nagyon szimpatikus) módon senki sem kezdett idegeskedni a körülmények miatt, a hangulat igazán nagyon jó volt, és ez egészen biztosan nem az elfogyasztott bormennyiség hatása miatt volt. Bár még majdnem egy óra volt a hivatalos visszaindulásig, az idõjárás miatt pakolni kellett. A személyzet a vendégek hathatós segítségével összecsomagolt és felvitt a hajóra mindent. Mi még egy búcsúpillantást vetettünk egy, a szigeten lakó, dinnyehéjat majszoló nyuszira, felszálltunk a hajóra és irány Tolo. Útközben – bár még hullámzott rendesen – az idõ egyre jobb lett, az esõ elállt. Mielõtt kikötöttünk volna, megkerültük a Toloi öbölben levõ kis szigetet.

Június 29-én letelt a két hét, így reggel 7 körül elindultunk hazafelé. Visszafelé Korinthosig normál úton mentünk, majd innen kezdve az autópályán. Nem a korábban említett E962 úton, hanem végig az autópályán, ami Athén külvárosán keresztül halad. Szerencsére nem volt különösebb fennakadás, úgyhogy 640 km megtétele és összességében 10,4 euro autópályadíj megfizetése után fél 3 körül Thessalonikibe értünk, illetve csak áthaladtunk a város szélén. Megállás csak a határon volt 4 órakor. A várt 7 euros bolgár sarc helyett „csak” ötöt kellett fizetni, ami miatt persze nem reklamáltam. 45 perces procedura után mentünk tovább Szófia irányába. Az idõjárás egyre rosszabb lett, és egy Kresna nevû falunál kitört az égiháború. A közelben és távolban villámok cikáztak, eleredt az esõ is. Szófiához közeledve az idõ kitisztult, csak az 50 és 60 kilométeres táblákra kellett figyelni. Különösen Blagoevgrad környékét szállták meg sebességmérõ készülékeikkel a rendõrök. A szembejövõ autósok villogással jelezték a „veszélyt”. Egy helyi autós nem volt eléggé figyelmes, õt ki is emelték a sorból, miután vagy 80-al megelõzött. Az eredeti terveink szerint útközben a Szófia melletti Szimona panzióban töltünk egy éjszakát. Este 8 körül értünk Szófiába, 930 kilométernél. Nem éreztem magamat fáradtnak, ezért úgy döntöttem, hogy indulok tovább hazafelé. Egy órával késõbb 984 kilométernél a bolgár-szerb határon, Kalotinánál voltunk. Itt a szerb oldalon vagy 1 órát kellett sorba állni, mert rengeteg szerb autó volt elõttünk. Míg ezeket az autókat a határõrök és a vámosok végigkopogtatták, az üléseket kiszedték (õk tudják, mit kerestek), nekem csak egy pillantást vetettek a csomagtartóba és mehettem tovább. A határ szerb oldalán dinárt kellett vennem az autópályadíj kifizetésére. Több helyen is volt erre mód, de vigyázat, mert a szerb vámos által javasolt helyen 10-15% illetéket akartak számolni. Az árfolyam 71,6 dinár/euro volt, amit a határnál levõ banknál meg is kaptam. Én 20 euroért vettem dinárt, ez az odaútról maradt 110 dinárral együtt elegendõ az autópályadíjakra, a maradékot meg majd eltankolom Szabadkán. A határtól Nisig általában elviselhetõ minõségû volt az út, de az alagutak útfelülete olyan útéhoz volt hasonlatos, amelyet elõzõleg végigbombáztak. Egyik-másik alagútban szinte nappali fény volt, ami nagyon jó akkor, ha kinn is világos van. Éjszaka azonban vigyázni kell a hirtelen fényváltozás miatt. Az autópálya kezdetét este 11 körül értem el. Itt egy benzinkút parkolójában megálltunk egy kis étkezésre, ekkor észrevettem, hogy a bal hátsó gumi laposabb, mint a többi. Megvizsgálva kiderült, hogy egy szeget szedtem össze valahol útközben, de hála a tömlõnélküli guminak, nem eresztett le robbanásszerûen. Mindenképpen ki kellett cserélni, így nem volt mit tenni, kénytelen voltam kipakolni a teljes csomagtartót, hogy hozzáférjek a pótkerékhez. Kerékcsere után indulás tovább, erre kiderült, hogy nem világít az egyik izzó. Gyors izzócsere, indulás tovább, míg 1231 km-nél, a 790 dinár autópályadíj kifizetése után helyi idõ szerint éjjel 2-kor Belgrádba értünk. Megkerestük az Újvidék felé vezetõ kb. 70 kilométeres utat, ami egy darabig autópálya volt, utána autóútba ment át, végül itt normálnak számító, de magyar szemmel rossz minõségû út lett belõle. Mindezért 300 dinárt (kb. 1100 Ft.) kellett fizetni, ami akkor enyhén szólva tisztességtelen dolognak tûnt. Ezt múlta alul az Újvidék-Szabadka közötti kb. 100 kilométeres út útdíja, ami szintén 300 dinár volt. (Nem akarom minõsíteni azt, hogy egy kimondottan rossz minõségû útért és egy normál minõségû útért ennyit követelnek (egyáltalán pénzt kérnek érte), de az én fogalmaim szerint ez a lopás kategóriájába tartozik). Érdekes, hogy ugyanezért az útszakaszért odafelé menet nem kellett fizetni, nem is volt bódé. Lehet, hogy a tudatlanságom áldozata voltam?
Szabadkán eltankoltam a maradék dinárokat, majd Tompánál reggel negyed 6-kor az 1538. kilométernél percek alatt átléptük a határt. Már éledezett az ország, emiatt lassabban tudtunk haladni, ennek ellenére az egyhuzamban levezetett 1718, összességében 4573 megtett kilométer után reggel 8-kor hazaérkeztünk.

Gyimesi László