De egyszerre pompás hajójukon férfiak lepték meg: tyrrhén kalózok jöttek gyors iramban a borszínű tengeren, rossz sorsuk vezette őket ide.

Meglátták az ifjút, szemükkel intettek egymásnak és fürgén kiugráltak a partra, megfogták őt és hajójukra tuszkolták, örülve szívükben a szép zsákmánynak. Mert gondolták: bizonyosan valami királyfi került a kezükbe, akiért majd fényes váltságdíjat fizet felséges apja. Meg akarták kötözni, erős bilincsbe verni, de a kötél nem tartotta meg, a bilincs messzire lehullott kezéről, lábáról. Ő pedig nyugodtan ült és szép kék szemei mosolyogtak.

Eszmélt a kormányos és odakiáltott a társainak:

– Ti szerencsétlenek, melyik isten lehet, akit foglyul ejtettetek? Mert csodás az ereje és hatalmas súlyát remekbe készült hajónk sem tudja elviselni. Vagy Zeus ő, vagy az ezüstíjas Apollón, vagy Poseidón, a tenger istene, mert nem a halandó emberekhez hasonlít, hanem istenekhez, akik az Olympos termeiben laknak. Nosza, engedjétek, bocsássuk őt vissza a fekete partra tüstént, ne emeljétek rá kezeteket, mert ha megharagszik, irtózatos szélvészt, rengeteg nagy vihart támaszthat ellenünk.

Így szólt, de a vezér gonosz szóval mordult rá:

– Ostoba vagy, a szél irányát lesd inkább és bontsd ki aszerint a vitorlát, ez a te dolgod, a többit bízd ránk, férfiakra. Meglehet, eljön még velünk Egyiptomba vagy Kypros szigetére, vagy akár a hyperboreiosokhoz, akik a föld szélein laknak, de a végén csak megmondja, hogy kik a barátai, kik a rokonai, akik fényes váltságdíjat fizetnek majd érte, mert a mi kezünkre adta őt az isten.

A kormányosnak engednie kellett, felvonták a vitorlát, a szél belekapott és felduzzasztotta, csak úgy feszültek a kötelek.

De egyszerre csodálatos dolgok történtek. Bor árasztotta el a hajó deszkáit, ivásra ingerlő, jószagú patakokban csörgedezett és ambrosiás illat szállt fel belőle.

Ámultak, bámultak a hajósok. De még szóhoz sem jutottak, mikor hirtelen a vitorla csúcsa köré innen is, onnan is szőlővenyige fonódott, csüngtek rajta sűrűn a dús szőlőfürtök. Az árbocot feketén futotta be a repkény, virágban állt minden és gyönyörű gyümölcs kelt a virág nyomán. Minden evezőrúd koszorúkat hordott. Látták a kalózok, s most már ők sürgették a kormányost, hogy fordítsa part felé a hajót.

Ki imént foglyuk volt, szörnyű oroszlánná vált a szemük előtt a hajó orrában, és a közepébe bozontos nyakú medvét teremtett. Hangosan elbődült és feltápászkodott, oroszlánszeme haragosan villant meg. A kalózok riadtan húzódtak előle a hajó végébe, mind a kormányos körül tolongtak, hátha most is segít segítő bölcs lelke. De a félelmetes isten is ott termett, megragadta a vezért, a többiek pedig futottak, ki merre látott és egymás után ugráltak a tengerbe. Ott aztán mindnyájan delfinekké változtak.

Csak a kormányoson könyörült az isten. Őt boldoggá tette és így beszélt hozzá:

– Ne félj, derék ember, benned kedvemet leltem. Mert tudd meg, én vagyok Dionysos, a hangos szavú isten, az én anyám Kadmos leánya, Semelé, Zeus szerelmese.

S miután gazdaggá, minden emberek közt a legboldogabbá tette a kormányost, eltűnt ismét az emberek szeme elől. De hol mámor fakaszt dalos kedvet, mindenütt ott van ő, a szépszemű Semelé fia, Dionysos.

Trencsényi-Waldapfel Imre