Első – szintén egy hetes - ittlétemkor a keleti felét fedeztem fel kutyafuttában a szigetnek, a pihenés lazulós változata mellett. A mostani utam viszont a Hania városához közeli Kalamaki városkájába vezetett és hogy őszinte legyek elképesztő mázlival kezdődött. Míg szerencsétlen honfitársaim az itthoni agyforraló kánikulát próbálták átvészelni, addig én a dél-európai mediterráneum legdélebbi szegletében 27°C-ban élveztem a langyhűs szellőt, mely a tengerpartot forgatta fel 35 km/h-s sebességgel. Mennyei érzés volt, hogy nem kell szétfőnie az agyamnak, viszont kissé idegesített, hogy alig félórás pancsolásom a hűs habokban elegendő volt arra, hogy leterített törülközőm egyes részeit homokbucka fedje. Elkenődésemet még az sem javította, hogy a helyiek is sopánkodtak a dolgon, ugyanis szerintük errefelé ritka az ilyen időjárás, legalábbis egy álló héten át mindenképp szokatlan az ilyen erős szél. Sebaj, amúgy sem jellemző rám a nyugágyas-napfürdős pihenés, mert kikezdi a felfekvés a testemet, de legfőképp az idegeimet.
Hamar kocsi-bérlés, fakultatív program beiktatása – elsőre szimpatikusnak tűnt az idegenvezető hozzáállása, ezt később már bántam… - és usgyi! Na, ezzel bánjunk kissé csínján… Aki még nem vezetett mediterrán térségben, pláne göröghonban, az ne tegye, ha kedves az élete, hacsak nem edzett idegrendszerrel áldotta meg a sors. Ugyanis ezek a békés, jóravaló emberek az utakon egészen más arcukat mutatják. A dupla záróvonal számukra legfeljebb jelzés, hogy elvileg ez az út közepe. Mondom elvileg, ugyanis ha előzni kell, akkor ennek a felfestésnek minden szerepe megszűnik. Mondjuk estefelé kimondottan hasznos tájékozódási pont, mivel a görög sofőr nem kínozza a szembejövő autóstársát lámpája fényeivel még a naplemente után sem(!), hacsak már kimondottan vaksötét nincs. Ilyenkor a helyzetjelzőt azért már felkapcsolja, miközben a 60-as korlátozást figyelmen kívül hagyva 90-el előzi tutyimutyi társait. A „kisebb” Haniai dugó délután 4-től este 10-11-ig tart, ami azt jelenti, hogy az alig kétsávos úton mindkét oldalon parkoló autók között szabad a gazda alapon két autó között jobbról-balról cikázó mopedek, motorok, bringák közlekednek a halálfélelem legkisebb jele nélkül. Ami az útjelzéseket illeti, azok vannak. Más kérdés, hogy kinézi az ember a szemét, mire rájuk lel és teljesen normális, ha az autóúton 90-el robogva a tábla pont a kereszteződésben tájékoztat, hogy az út most derékszögben fordul. Előtte természetesen semmi nyoma, hogy egyenesen vége szakad az útnak, így csikorgó kerékkel és 160-as pulzussal abszolválható az ügy, miután a szabályosan 80-al tovahaladó teherautó majdnem a kocsink orrával távozik. A főút magától értetődően minden jelzést nélkülözve szűkül egysávosra, sőt, akár bemart kavicsos földútra. A szerpentinen elvétve találni védőkorlátot, kikötött kecskét az autóút mellett annál inkább. Na ja, minden falat zöldre szükség van, az autós meg vigyázzon!

Szóval élmény vezetni a görögöknél. Mivel régóta járom a görög utakat én kimondottan élvezem ezt a szabad, korlátoktól mentes változatát a kocsikázásnak, viszont hozzám társuló utastársaim némi gyomoridegi jelzéseikkel kifogásolták a dolgot. A szépségeket már kevésbé, márpedig ebből több akad, mint riadoznivalóból, hál’ Istennek. De menjünk szép sorjában. Kalamaki egy bűbájos kis falucska, mely szinte összefolyik a Haniatól Platanias-ig tartó üdülőövezettel. Különbség nincs, ez itt egy 20-25 km-es egybefüggő eszem-iszom-dínom-dánom és shopping tour. Tiszta Siófok, csak itt állandóan hullámzó tenger van és sokkal kevésbé akarnak megkopasztani, mint nálunk. Azt ne mondom, hogy olcsó, de nem is túl drága, alig 15-20%-al több, mint nálunk, viszont itt legalább nem lopnak. És ez nem a sziget miatt van, hanem egy krétai rangon alulinak tartaná, ha ilyesmire vetemedne. A hülye turista módjára az étteremben hagyott fényképezőgépet záróra után is félre teszik és vigyorgó képpel adják vissza, miután másfél óra múlva érte megyünk. Nem kér és nem vár el érte semmit, sőt, sértve érzi magát, ha ily módon lekezelik. Az már más kérdés, ha meghívják egy rakira, mert akkor végeláthatatlan piálás veszi kezdetét és ebben azért ők elég edzettek, tehát óvatosan az ilyetén barátkozási ceremóniákkal.
Ebben a buliközpontban általában hajnali 2-ig tart az ereszedelahajam, aztán rajtaütésszerű csend. Az igazi csendért és autentikus krétai hangulatért azonban érdemes délebbre látogatni. Mondjuk nem a zsúfolásig tömött Elafonissi-re gondolok, mely kétségtelenül mesés látvány a rózsaszín homokjával és türkizkék, átlátszó tengerével. Érdekes, hogy alig két kilométerre tőle ugyanezen a partszakaszon a helyiek nudiznak, ahová rajtuk kívül a kutya sem jár, a tenger is ugyanolyan szép, mint a turistabuszok által látogatott főlátványosság, csak mindössze 20-an vagyunk egy 100 méteres partszakaszra és nem 160-an, ami korántsem mindegy. Azonban mégsem itt ájultam el igazán, és még csak nem is a megközelíthetetlen Balos-tól(erre még visszatérek), hanem a némileg zsúfoltabb Falassarna-tól. Ugyanaz a rózsaszín homok – amúgy a vörös korallszemcséktől festődik rózsaszínűre a világossárga homok -, türkizkék tenger, viszont nyugágyak és napernyők, azaz teljes komfort egy alig 30-40 házikónyi falucskában, melynek ez a pompás, 250-300 méter széles öble a fő attrakciója. A látvány leírhatatlanul mesés. Ha lenne pálmafája és a rózsaszín helyett hófehér lenne a homokja, akkor simán lehetne Varadero belőle, sokcsillagos szállodasorok nélkül. Estére annyira kiürül a placc, hogy 10-től csak a házikók és a két panzió pisla fényei zavarják az égbolt újsütetű uralkodóit, a csillagokat. Felhő sehol, a tejút látványa kapkodó nyeldesésre ösztökélne minden torkos macskát, és amilyen mázlim van, még hullócsillagok is tarkítják a természetes planetárium előadását. A nyugágyakra senki sem vigyáz, mivel mint mondtam, itt nem lopnak. Így aztán kihasználva a potyázást – amúgy 6 euro egy napra - reggelig koptatom a fekhelyet, bevárva a pirkadatot. Azt nem állítom, hogy a szállodai szobám smafu, de nincs benne természetes ventilátor és -légkondi, hajnalig tartó planetárium show hullócsillagokkal és napfelkeltével. Viszont érdemes pokrócot vinni az ilyen romantikus vállalkozásra, mert esténként a szél miatt sokkal hűvösebbnek érzik a lég.
Mivel lakto-vegetáriánussá szűkítettem a lehetőségeimet, a táplálkozás tekintetében nem lehetek túl finnyás. Tehát némi tejtermék és péksütemény vagy kenyér, zöldségek, netán gyümölcs vagy gyümölcslé a reggeli. Vagy a mennyei spenótos-sajtos levelestészta, forrón a kemencéből! A húsfalók jobban járnak, bár én sem panaszkodom, saláta ügyben jó dolog Görögországban lenni. Ha már kaja, különlegesség, hogy errefelé döbbenetes mennyiségű kétszersült, szárított kenyér található. Minden magára valamit is adó városka tart ilyen üzemet, ahol már kora reggel szárítják a friss(!) pékárut. Biztosan tovább eláll így, de nekem akkor sem logikus. Ugyanis ezt a frissen szárított(?!) kenyeret aztán rögvest beáztatják darabolt paradicsomba, melynek a tetejére kecskesajtot szórnak és már tömik is a hasukba. Ennyit szórakozni egy kajáért…

Negyednap bevállaltam egy Knossosi túrát idegenvezetéssel. Tévedtem. Nem mondanám, hogy az idegenvezető tehet róla, de túl rentiens vagyok ahhoz, hogy elviseljem mások látásmódját. Még akkor is, ha épp nem vittem magammal a bedekkerem, ami mellesleg komoly magatartászavar nálam. Az a véleményem, hogy ha valaki meg akar nézni valamit egy idegen helyen, akkor olvasson utána és ami tetszik, azt tekintse meg, a többire meg ne pazaroljon időt, mert csak felidegesíti magát. Na, én így jártam. Csodás információk, amiket minden útikönyv leír 3000-ért – és az legalább később is megmarad… - és még legalább 6 busznyi turista horda ugyanebben az időpontban egy árnyék nélküli romvárosban. Az idegenvezető még vígasztal, hogy micsoda szerencsénk van, mert most alig 30°C van, pedig itt nem ritka a 40-45°C sem. Megnyugtatott… Értem én, hogy sokan vannak olyanok, akiknek megnyugtató, ha hazai szóval terelik át a göröngyös „útvesztőkön” idegenhonban, de az nem én vagyok. Ezért aztán csak magamat hibáztatom a történtekért. Ha belegondolok, hogy mindezt megoldhattam volna korábban, vagy később saját kocsival és bedeckerrel, elkerülve a zsúfoltságot és kánikulát, hát megüt a guta. Így is, de lehűtöm magam Iraklion ismerős főterével és utcácskáival. A piacon bedobok egy frappét és én is kukkolom a „felhozatalt” a pincérrel és a csapossal. Idióta vak, előítéletes sültbolond volt az, aki azt mondta, hogy a görög nők szőrösek, sasorrúak, rondák. Azt nem állítom, hogy nincs köztük ilyen kategória, de néha kész szerencse, hogy szemüveges vagyok, mert különben már párszor hajolgathattam volna felkapni a porba hulló szemgolyóimat.
Döbbenetes fekete hajzuhatagok mögül kivillanó szemfehérjék, melyek csodás fekete szembogarakat öveznek, huncut mosolyok, kreol bőr ízléses ruhákba rejtve, melyet kacér járás hullámoztat végig a korzón. Még jó, hogy a frappéhoz rengeteg jeget adtak, gyorsan le is hűtöm magam és inkább elmerülök a piaci forgatagban. Shoppingolni itt lehet csak igazán. Amúgy tök olyan, mint Hania-n: ékszerbolt, bőrös, bizsus, szobor-festmény-porcelános, süteményes, és ebben a sormintában hat utca párhuzamosan egymás mellett, utcánként 80 méteren át. Viszont érdekes módon egyik üzletben sem találni olyat, mint a másikban, ami meglepő formagazdagságra és gazdag kreativitásra utal. Vagy csak finnyásak, hogy ne alkossanak olyat, amilyet a másik. Hát Istenem, a Krétai fura egy nép. Mint a szigetlakók általában szívélyesek, vendégszeretők, de megtartják a három lépést - nagyjából a második pohár rakiig… -, büszkék és vagányak, tradíciókat őrzők, sőt! Egyik városkájukban még mindig divat a vérbosszú és a fegyverviselés, aminek néha nyomaira bukkanhatunk. A szétlőtt útjelző táblák arról árulkodnak, hogy már szinte mindent kiirtottak a szigeten, amire lőni lehet, így jobb híján ezt veszik célba. Meg néha egymást, mint egy bizonyos Margarita néni, aki mindenki kedvence, bűbájos, mosolygós anyóka, de a táskájához nem mer nyúlni senki, mert pisztolyt hord magánál arra az esetre, ha szembetalálkozna azzal az illetővel, akit le kell lőnie. Alig 40 éve vár és nem felejt… Jobb velük kerülni az összetűzést, bár mindenki mással békés, barátságos, szívéjes emberek. Az esküvőiken természetesen nagy virtsaft van, de már csak a templomnál engedik lövöldözni őket a boldogító igen után. Ilyenkor párszáz tárnyi ólom elszabadul a légbe, aztán begyűjtik a fegyvereket, mert a lakoma közben elfogyasztott rakik korlátozzák a beszámíthatóságot és nem hiányzik nekik sem néhány felesleges újabb kötelező vérbosszú…

A régi emlékek nem hagytak nyugodni, így a kihagyott Samaria szurdoki caplatás helyett ismét kocsiba vágtam magam és alig 170 km után Iarapetra előtt 30 km-el leborítottam délre Tsoutsouros felé. Életem egyik legjobb döntése volt! A miheztartás végett: Kréta északi része általában sűrűn lakott, homokos partú vidék, míg a déli rész tagolt partvidékű, ezért nehezen megközelíthető, elvétve homokos - akkor is fekete vulkáni homokra lelhetünk -, inkább kavicsos-homokos, sziklás, ennek eredményeként ritkásan lakott térség. Már az említett városka sem túl zsúfolt a maga 40-50 házával, de az utána következő falvak még ennél is jóval ritkásabban lakottak. Az egyik meseszép kavicsos-homokos partszakaszon káprázatos tisztaságú türkizkék tenger és a 150 méteres szakaszon három csoportban 12 ember fogadott. Kicsit izgultam, hogy megzavarom a magányukat, mivel majd 25 méterre megközelítettem őket… Mindez pinea fák tagolásában, melyek árnyékában hűsölve élvezhettem a tenger hullámzásának hangját, olvasva kedvenc könyvemet. Félóránként kúraszerűen megáztattam magam tengerben, majd vissza a kellemes szórt fénybe. Mikor megéheztem mézédes sárgadinnyét majszoltam vagy fokhagymás pirítóst friss paradicsommal és valahogy nem akaródzott hazamennem, pedig vacsorával vártak a hotelben. Köll a fenének, gondoltam, aztán mégis erőszakot vettem magamon és 5-6 órányi álomszerű idill után kocsiba vágtam magam. Ezután jött 3 órányi kanossza járás, mivel a földutakon semmi jelzés nincs, ergo dunsztja sincs az embernek, hogy épp hol van. Mivel túl sok ember nem közlekedik az utakon, hogy útba igazítson, vagy ha mégis, akkor az első mosolyomat lehervasztja a látvány, mivel szintén a térképet bújják riadt tekintettel, így rettegve keresem a kiutat miközben az egyre apadó benzintank mutatóját figyelem. Hogy közben milyen földöntúli látványok rohannak el a szemem előtt a sziklaormokról belátható döbbenetes panorámákkal, most nem ecsetelném. Szívszaggató, már csak azért is, mert sietnék, ezért néha túllépem az önmagamnak meghatározott sebességkorlátot, ami a kavicsos úton, védőkorlát nélkül, a kanyarokban 150-250 méternyi letörésekkel komoly vérnyomás növelő tényező.
Megjegyzem itt egy új felfedezést is tettem. Ugyanazon az úton, ha van védőkorlát, felfestés és betonozott út, az minimum 30 km/h-val nagyobb sebességet jelent, mint nélküle. Ergo a védőkorlát nemhogy óvja, de egyenesen ösztönzi az embert az életveszélyesebb vezetésre. Érdekes, hogy a szabadság mennyire rémiszti az embert s milyen nagy szüksége van a korlátokra, vezető vonalakra, hogy felbátorodjon. És most nemcsak spirituális szempontból gondolom így. Fura párhuzam, de az első Krétai kultúra, a Knosszoszi is kimondottan békés és szabados volt, olyannyira, hogy semminemű fegyveres őr nem volt található a híres palotában!(Vízvezeték és vízöblítéses vécé viszont igen, uszkve 5000 évvel ezelőtt!!! Ja, és a vízvezetékük nem vízkövesedett, nem úgy, mint a mostaniak…) Szóval ez a vidék régóta kedveli a szabad életet és igyekszik is mindent megtenni az élvezete érdekében. Az amúgy merész helyiek ennek ellenére nem vigéckednek a kavicsos szerpentineken és nagy türelemmel bevárják, ha az egy sávosra szűkülő kanyarban 20-al átdöcög a rettegő tekintetű turista.
Ha már rettegés, akkor a Balos-ra tartó hegyi út mindenképpen az adrenalin szűkében lévők számára van kitalálva. Normális kiskocsival nem javallt a megközelítése, mivel alig egy km-nyi könnyed földút után jönnek a 7-10 fokos emelkedők, sziklás, kavicsos úton, ami még önmagában nem lenne gond. Viszont az már igen, hogy 15-20 centinként 15-20 centis köves mélyedések tarkítják az utat felfelé. Ez felfelé még abszolválható, de lefelé, kanyarban, alattam 150 méternyi szakadékkal… Elgondolkodtató. Én pont annyit gondolkodtam el rajta, hogy idejekorán visszafordultam és elmentem inkább újra Falassarnára. A víz ugyanolyan, s bár igaz, hogy sokan voltak koradélutánig, de ez Balosra is igaz, vagyis nem vesztettem sokat. Illetve dehogynem, egy infarktust mindenképpen.

Akárhogy is, ez a történet elgondolkodtatott. Abban a hiszemben éltem, hogy Kréta van annyira felkapott hely, hogy lehetetlen eldugott, vadregényes, feltérképezetlen helyekre lelni ezen a szigeten. Ez hatalmas tévedés. Bár kétségtelen tény, hogy európai színvonalú szolgáltatásokat nyújtani képes városai vannak, ahol a létező összes valamirevaló divatmárka képviselteti magát, a 4-6 km hosszú beach-ein – van belőlük jópár - tízezrével pancsolnak a világ minden tájáról érkezett nyaralók, mégis olyan titkokkal ajándékozza meg a kitartóan kutató utazót, amit kevesen kaphatnak meg.

Forrás:Utazóna.hu Szabó Péter