Dalolva ment át az olajfaligeten... Messze a nyugati ég alatt, aranyos párák káprázatában ekkor szállt el rohanó kíséretével a vadászat istenasszonya... Lenn a hegy tövében két satyr játszott, vidáman görgetve egymás felé a mohos köveket; a mezőkön virágokat szedtek, füzéreket fontak fehér, karcsú leányok s a patak habjai közül halk loccsanással emelte fel fejét egy-egy naiád. A szőrös satyrok, mikor meglátták urukat, lekonyították hegyes fülüket és szepegve rejtőztek a bozót árnyékába, ott azután halkan nevetgélve, együgyűen taszigálódtak.
    De Pán nem vette őket észre, elhaladt mellettük... Körülte ritkulni kezdtek a fák... s végre elérte a vizet. Tekintete kedvtelve járta be az erdő violaszínű ködbe vesző vonalát s hirtelen meglassította lépteit. Az erdő szélén, fekete cyprusok tövében egy nymphát vett észre, aki oly szép volt, hogy hozzá hasonlót a földön nem látott soha. Ajkán elhalt az ének, kezéből kihullottak a leszaggatott virágok s valamilyen korhadt fatörzs mögött elbűvölten állt meg. Lángoló szeme sóváran csüggött a leány isteni alakján, szomjasan leste dallamos mozdulatait, amint szőke hajával játszott, széttárva a szállongó fürtöket, mintha légi útra készülődnék.
    És az erdők szilaj istene megittasult a nympha látásától... Két karjával átfogta a fát, amelynek árnyékában rejtőzött, fejét oda nyugtatta törzséhez s ébren álmodott a szerelemről, jövendő boldogságról, rózsás, szép álmokat.
    Szemében, szívében a leány képe kezdett élni s lankadtan érezte, hogy hatalmát veszti, hogy gyöngül... nem volt már többé önmagáé.
    Körülötte az esthomály észrevétlenül halt bele az éjtszakába: messze az Elaeum szelíd halmai közül lassan fölszállt a hold a boltozatra. Fénye tétován futott le a hegyekről, kék pompával áradt szét a vizek és a mezők felett s egyszerre eljutott a leány virágfehér testéhez is... Egy darabig kéjelegve lapult meg a mohában elvesző kicsiny lábak előtt, majd mohón ágaskodott mind feljebb, feljebb s dédelgetve csókolta végig a nympha ifjú keblét... hajnalszép nyakát... mosolygó ajkát. Szerelmesen ölelte át.
    Pán ekkor nyilaló fájdalmakat érzett a szívében. Felemelte karját és szerelemféltőn, gyűlölködve fenyegette meg öklével a holdat. Nem tűrhette, hogy szemeláttára szeretkezzék azzal... azzal, akihez neki sincs más joga, mint hogy... immár szereti.
    És nem bírt tovább ellentállni, elhagyta rejtekét s kétségbeesetten futott ki az erdőszélre a nympha elé, hogy elfogja a hold ölelését róla.
    A leány riadtan emelte rá tekintetét s hirtelen szétterítette mezítelen teste felett hullámos haját. Azután ingadozva hátrált a fák közé, be Pán hallgató, zöld birodalmába... és ekkor lemaradt róla a hold fénye.
    Az isten fellélekzett s mikor hátra pillantva megnyugodott, hogy a hold ide már nem követheti őket, közelebb lépett a menekülőhöz és szelíden, hízelkedve szólította meg:
    — Ki vagy te? Honnan jöttél? Hol rejtőztél, hogy mind a mai napig soha, sehol sem láttalak?
    — Syrinxnek hívnak társaim s a vizek partján éltem mindenkoron — suttogta a nympha s iszonyodva húzódott beljebb a rengetegbe.
    — Halgass meg, — szólt Pán — és mondd, ki gyermeke vagy, mely istentől nyerted gyönyörű alakodat?
    — Atyám a folyó — Ladon. Ő ringatott lágy, enyelgő karjai között, az ő hullámai formálták képükre testemet.
    — Szép vagy... szeretlek!
    — Ne mondd ezt nekem, nem akarom, hogy szeress... Azt sem kérdem, hogy ki vagy, el akarlak felejteni, félek tőled... Engedd, hogy távozzam.
    — Ne félj tőlem, Syrinx! Nem bántalak. De elfelejteni azért nem fogsz, mert rólam dalolnak a madarak. Nevemet megtudod, ha virradattal nympha-társaidnak elmondod találkozásunkat...
    Az utolsó szavakat már nem hallotta a leány, mert futásnak eredt s eltűnt a fák között.
    Pán soká nézett utána, megsimogatta a lombokat, melyek a nymphát érintették... aztuán lábujjhegyen osont vissza a helyre, hol őt először meglátta. Letérdelt a mohára s megkereste közötte a két könnyű lábacska nyomát. Leült melléjük és mozdulatlanul őrizte őket egész éjen át. Őrizte, hogy senki ne lépjen el felettük, hogy senki ne tiporja össze őket...
    ...Mire megvirradt, a harmatban újból felkelt a letaposott moha s a szerelmes pán nem találta többé a kicsiny emlékeket... Csak ekkor hagyta oda a helyet s indult el búsan, hangtalanul az illatos mezőkön. Nem nevetett már a fuvalomba, nem tépte többé dévajon az erdők lombjait, még a virágokat is megkerülte, hogy ne okozzon fájdalmat semminek; eléggé szenvedett ő maga, úgy érezte, szenved az egész világért.
    Napestig bolyongott a szirtek között, megkérdezte mindenkitől, aki útjába akadt, nem látta-e Syrinxet, az aranyhajú nymphát, aki tegnap a folyó partján szívébe költözött.
    — Syrinx! Syrinx! — kiáltozta a barlangoknak. Syrinx nevét sodorta hullámain tovább a patak, az ő nevével játszott a fuvalom.
    Alkonyat előtt megtörve, fáradtan indult le Pán a Ladon folyóhoz, hogy számon kérje tőle is a leányt... És mikor az erdőszélre ért, ott látta őt a kék folyóban fürdeni. Két kis keble körül, miként a vízililiomok kelyheinél, ezüstös gyűrűkben ringott a víz... Haja, mint megannyi napsugár terült el a habok felett... Egyszerre lehajolt, mintha inni akart volna s édesen, hosszan csókolta meg a vizet... Azután a part felé indult. A folyó nehezen szakadt el tőle és csak mikor kilépett a virágok közé, csak akkor foszlottak le róla habozva atyjának ölelő karjai;... a mederbe visszahanyatló hűvös cseppek. Megállt a parton, nedves volt, mint egy harmatos virág. Lenge formáinak árnyéka hosszan nyúlt el a búcsúzó napfénytől aranyos mezőn s elért egészen Pán lábáig... És a szerelmes isten leborult ekkor a pázsitra s fájdalmas gyengédséggel ölelte, csókolta az árnyékot, a földet. Aztuán fölugrott s hogy reá ne lépjen a hajlongó árnyékra, óvatosan kikerülte s így közeledett a leányhoz. Az megérezte jöttét, iszonyodva pillantott rá és futni akart. De Pán intett, hogy maradjon és panaszos hangon szólt hozzá:
    — Virradat óta kereslek, ó Syrinx, add vissza azt, amit elvittél magaddal, add vissza boldog nyugalmamat. Mióta láttalak, nem voltam egyedül, mert emléked velem járt mindenütt... velem voltál és mégis kerestelek... Csak akkor szerettem rajtad kívül is valamit, csak akkor voltam hűtlen hozzád, mikor árnyékodat az előbb, ott a virágok közt megcsókoltam... Syrinx! Syrinx! Szeretlek, légy enyém.
    — Nem kell szerelmed, — kiáltotta a leány — hagyd, hogy játszani menjek a patak partjára... Engedj társaimhoz... Keress magadnak magadhoz hasonlót, keresd másutt a boldogságodat. Nem... nem tudlak szeretni s ha így nézel reám, félek tőled, gyűlöllek.
    Pán kecskelábai türelmetlenül gázolták le a füvet.
    — Syrinx, te félsz tőlem s azt mondod, nem szeretsz... Szeretlek én kettőnk helyett s ha maga a lantos Apollo jönne ide s kérné szerelmedet, nem volna érdemesebb rá, mint én, aki annyit szenvedtem érte... Syrinx, hallgass meg... Ha enyém lennél, tiéd lenne az uralom az erdő és Pán felett... neked adnám a napsugarakat és befonhatnád aranyfonálnak fürteid közé.
    — Minek ígéred ezt, hisz nézd, a pillangó is szabadon örülhet neki... a napsugár mindenkié.
    — Syrinx! Syrinx! Neked adnám a lágy, zöld mezők minden virágát, hogy belőlük koszorút köss homlokod fölé.
    — A virágok már régen az enyémek s koszorút fonhatok, ha kedvem tartja, holdas éjtszakákon a hegyek homlokára is...
    — Nászajándékul tükröt teremtek számodra a folyó felszínéből, kék tükröt, hogy szép, karcsú testedet mindenkoron láthasd benne, úgy amint én látlak, hogy azután megittasulva szépségedtől, megértsed az én szerelmemet...
    A nympha habozva, meg-megállva ment a vízhez... előrehajolt és Pán intésére megjelent a képe a folyóban... Fölkiáltott s forogva, nevetve nézegette magát a tükörben.
    Pán boldogan lopódzott a leány háta mögé s válla felett ő is lepillantott a vízre, ahol valami bús csúnyasággal tűnt fel szarvakkal elrútított fájdalmas arca.
    ...Az erdő mentén szilaj hahota hangzott s Zephyros kacagva táncolt el a folyó felett, ezer darabra törve ennek csillogó tükrét.
    Syrinx felágaskodott, hallgatódzott egy pillanatig, azután szégyenkezve takarta el arcát és sírva, kétségbeesetten taszította el maga mellől Pánt:
    — Vedd vissza ajándékodat, vedd vissza szerelmedet... csúf satyr, nem kellesz nekem! — kiáltott rémülten és neki iramodott a rengetegnek.
    Az isten kitárt két karja lehanyatlott, felébredt benne régi szilajsága, bírni akarta mindenáron szerelmét. Vad, szenvedélyes futással vette üldözőbe. Követte erdőkön, patakokon, mezőkön át. Virágos völgybe értek. Itt lankadtan, kimerülten állt meg a nympha és kínjában segítségért kiáltott.
    Géa, az ifjúság védőasszonya letekintett reá...
    Pán ekkor érte utól s karja szerelmes öleléssel fonta körül a leányt, de az nem mozdult, nem taszította el magától, csak állt... állt és ég felé nyúló, remegő két karja, lenge szép teste, aranyszín fürtei az istenasszony pillantásától szőke náddá változtak.
    És a boldogtalan isten hiába csókolgatta a síma suttogó leveleket. Syrinx nem ébredt fel bennük. Kétségbeesett indulatában mellére szorította a karcsú, hajlékony növényt, ölelte, szorította addig, míg az darabokra törve hullott lábához. Ekkor leborult a földre, összeszedte a tört nádszálakat s egy hozzá kúszó borostyán indáival bánatosan kötötte egybe őket. Csókolgatni kezdte mindegyiket külön-külön és panaszosan, szivszakadva kiáltozta a nympha nevét:
    — Syrinx! Syrinx!...
    Soha nem hallott bűvös dallam szállt el a völgy felett... Pán pedig sírt keservesen és lefutó könnyei ezüstös patakban ölelték körül a nádat, azt, ami szerelméből megmaradt.
    És a csodahang, melybe az erdő és a mezők illata vegyült, lassan kicsalta a rengeteg lakóit... A satyrok előkúsztak zöld rejtekeikből, a nymphák virágfüzéreiket lengetve futottak össze; az oreádok is elhagyták a hegyek barlangjait s moha koronáikkal, mint a szakadékok hideg lehelete szálltak alá a völgybe... Utolsóknak a titokzatos bozótok őrzői, a dryádok tűntek elő. Homlokukat sötét virágokból, rejtett ibolyákból fonott koszorúval ékesítették, kezükben tenger ibolyát hoztak magukkal és amint léptek, bőkezűen szórták mindenfelé. Mire lejutottak a völgy mélyébe, elszórt virágaik ibolyaszín lepel gyanánt hullámzottak a légben...
    Alkonyodott...
    Mikor mindannyian együtt voltak és meglátták uruk szenvedő arcát, vigasztalólag hajoltak hozzá.
    De Pán intett s halkan szólt:
    — Ne vigasztaljatok, viselnem kell fájdalmamat, szerelmemet, mert ha kivennétek szívemből, nem volna neki elég hely a földön, — az égre kellene felszállnotok vele, az égre, melynek nincsen kezdete, nincs vége sehol... és ó, higyjétek meg, az is elsötétülne tőle egészen...
    Egy elnyújtott jaj sóhajtott végig az erdőkön... a folyók megálltak egy percre s a fák hamadryádjai tehetetlenségükben búsan rázták le zöld fürteikről az utolsó tavaszi virágokat.
    Syrinx! Syrinx!...
    — Szerettem őt, — szólt Pán — és lenge, szép szerelmem, látjátok, mivé változott... Emlékké lett a szerelmem és az emlék fájó dallá... Mindent elvesztettem. Ezentúl ez a dal lesz az én világom, mert, ó társaim!... Pán szeretni nem fog többé... És ha jövőben birodalmamon szegény szerelmes ember megy át, nem gúnyolódom, nem riasztom, tréfát nem űzök vele, mert hiszen neki az ő szenvedése csak az, ami egy istennek az enyém... Mindenki fájdalmát megértettem ez alkonyatban s ha szerelmes halandó akad utamba, megnyitom előtte a völgyek, az erdők illatos rejtelmeit, hogy vigaszt találjon az én nagy birodalmam ölén... És ó, társaim, ha megszeretik az emberek a természetet szívükben, lelkükben, boldogtalan szerelmük emlékét dallá változtatom át.
    Bánatosan hallgatott el s az erdők őrzői szomorúan oszlottak szét... Messze, a szelíd halmok koronáján túl, sápadtan szállt fel a hold. Kék világánál búsan nézett bele a boldogtalan isten könnyeinek patakjába... és ekkor megjelent a ma teremtett tükörben a hajlongó nád képe, megjelent, hogy ezentúl mindenkoron tetszelegve nézegesse magát a rengő, hűvös vizekben.
    ...Pán egyedül volt és mivel többé nem tiltotta meg neki senki, sóváran, szerelmesen csókolta a furulyában Syrinxet és a csókok panaszos dallama halkan zengett az éjtszaka csendjében...