Az udvarban holdfény tévelygett a karcsú oszlopok között s a márványmedence kútja csobogott, dalolt, akár egy szerelmes kis pacsirta. Majd egyszerre megszakadt az alvó város csendje. Túl a kerteken, mintha egy ajtót nyitottak volna ki, vidám bacchanalia zsivaja szökött a szabadba. Aztán léptek hangzottak az utca felől. Ketten jöttek s a ház előtt megálltak. Egy férfi és egy asszony. Csend lett s Glaukosnak elszorult a torka, valahogyan megsejtette, hogy ebben a percben két szerelmes ember megcsókolta egymást. Egyszerre egyedül érezte magát s vad sóvárgás fogta el. Lakapta a falról lantját, aztán úgy futott ki a házból, mintha utól akarna érni valakit, aki nélkül nem tud tovább meglenni.
    Nem gondolkozott... meg akarta mondani annak a szép idegen asszonynak, hogy szereti őt. A lantjával akarta megmondani neki, hadd reszkessen, mint az elmult tavasz dalnokversenyén reszketett dalától Korinthos minden asszonya.
    Gyorsan futott, a fehér házsorok egymásután maradoztak el mögötte s már az Isthmos hídján járt. A víz zúgva rohant át a híd ívei között s ő szédülve állt meg egy percre. A márványváros lábai előtt hevert. Fent az Akrokorinthos sziklaormán, az Aphrodite temploma előtt még lobogott a szent hetairák áldozattüze, míg lent a tengeren, mint egy ezüstös hajóraj úszott a holdfény... jött libegve Korinthos felé s csillogó sajkáival kikötött az öböl partjai alatt.
    Glaukos ismét futni kezdett s végül betért egy keskeny utcába. Az egyik kertfalon olajfa hajolt ki a szabadba. Meglassította lépteit... Annak a fának a susogása ringatta ma álomba azt a sötétszemű asszonyt, akiről senki sem tudta, hogy honnan jött. Egyszerre itt volt és egyszerre lángot gyujtott minden korinthosi férfi vérében. Először az utca hódolt meg neki, aztán az Isthmos-menti városnegyed s most már róla beszélnek még az Agorán is. És ő e hódolatért cserében csak a mosolyát adta. Álmatagon haladt át rabnőivel a tömegen, mintha nem is hallaná a tetszés moraját s az ifjak minden reggel érintetlenül találták a rózsákat, mikkel behintették háza küszöbét. Emberi nyom soha sem árulkodott a kémkedő virágok között...
    Glaukos akkor már lábujjhegyen járt s mégis úgy hallotta, mintha döngne talpa alatt a kövezet, pedig csendes volt körülötte minden, — csak a szíve ütött olyan nagy zajt. Aztán egyszerre elakadt ereiben a vér... sajátos nesz verte túl a szíve dobbanását: a Damylla kapuján nyikordult meg a retesz. Önkénytelenül hátralépett egy kis sikátor homályába s kezében reszketni kezdett a lant. Nem bírta fogni. Letámasztotta maga mellé a földre és előrehajolt.
    Nem csalódott. A Damylla ajtaja csakugyan megnyílt s egy lenge asszonyi árny átlépett a küszöb rózsái felett. Ő volt... Glaukos felszisszent s mintha ereiből kitört volna a feltorlódott vér, tüzes hullámok öntötték el a testét.
    Damylla egy percig hallgatódzva nyujtotta előre finom nyakát, s a hold ezüstje s hajának aranya néma csatára keltek a csendben. Ösztönszerűleg a sikátor felé tekintett, majd megnyugodva vonta össze mellén fátyol-peplosát s tova osont.
    Glaukos tagjai felmodták a szolgálatot. Mire újból meg bírt mozdulni, már csak egy fehér felhő szállingózott az utca végében... Damylla messze járt s hirtelen eltűnt egy ház kapujában.
    Glaukos eszét vesztette. Felkapta a lantját s megcsóválta a levegőben... be akarta vele törni Damylla szeretőjének a fejét. De aztán alig tett néhány lépést, egy rettenetes fájdalom markolt a mellébe... Botladozni kezdett.
    — Damylla,... Damylla, — haldoklott az ajkán az a kedves név, amelyiket olyan sokszor elmondott — miért tetted ezt!... Odatámaszkodott az elhagyott ház falának s a hideg kövekhez szorította égő mellét. Üldöző gyűlölet és vágyó szerelem reszketett benne, aztán egyszerre mintha valaki megrázta volna, kínos áradat tört fel a szívéből és emelkedett a szeme felé. Úgy hitte, vér futott ki a pillái alól, mert mikor feltekintett, véresnek látta az olajfát, a házat, a küszöböt. Letérdelt mellé a földre és sírni kezdett, sohasem hitte eddig, hogy úgy fáj az, mikor az ember szeret...
    A hold már régen kifordult az utcából, mikor végre felállt és haza indult. Lassan ment és gyakran visszanézett. A lantja volt nehéz neki, az a dal nyomta, amelyik megfagyott a húrokon, amelyiket nem fog elénekelni Damyllának soha...

    És jöttek ezután is holdas nyári éjtszakák és Glaukos ezután sem tudott aludni, de nem voltak neki többé álmai. Beteg volt a szerelemtől s úgy hitte, minden megváltozott körülte, még udvarában a márványmedence kútja is. Nem dalolt többé a víz, de mint egy átkozott kísértet, siránkozott vele együtt a hosszú éjtszakákon át... Ezerszer el akart menni Korinthosból és ezereszer visszafordult a városkapuban... még csak menekülni sem tudott. Várt valamire úgy, mint az olyan ember vár, aki meghalni látta a kedvesét, el is temette, el is siratta, és mégis visszavárja.
    — Damylla, Damylla, — tördelte napestig, bár mindannyiszor megszakadt valami ettől a névtől a szívében. Aztán, mint ahogy a babonában a meggyilkoltak kísértete felkeresi azt a helyet, ahol életét vették, őt is valami ellenállhatatlan erő visszavonta a Damylla utcájába, oda, ahol megölték a szívét.
    Egy napon végre találkoztak. Glaukos elsápadt és mikor még messze volt tőle, félrefordult, mikor közel ért hozzá, akarata ellenére rátekintett s mintha valami megakasztotta volna a lábát, egy pillanatra megállt. Egymásra néztek s Damylla szemében a saját kínját látta viszont. Halvány mosoly villant meg az ajkán... bizonyos volt benne, hogy az asszony, is szenved... hogy elhagyta a szeretője!...
    — Glaukos, miért lettél hűtlen hozzám, — mondotta Damylla elmenőben. S mintha csak alamizsnát dobott volna, de nem érdkelné a koldus köszönete, odább sietett a válasz elől.

    Már haldoklott a nyár a korinthosi kertekben s Glaukos még mindíg vissza-visszatért a Damylla utcájába. Egy alkonyaton történt azután, hogy épp mikor a végzetes kis sikátor mellett elhaladt, valaki a nevén szólította.
    Arcába szökött a vér: a sötétszemű idegen asszony hívta magához. Ott állt a háza küszöbén, mint akkor éjjel. S a szellő, az isteni szobrász, kirajzolta alakját a fátyol-peplos alatt.
    Glaukos nehezen lélekzett s fénytelen szemében kigyúlt a régi tűz. Most is úgy érezte, mint az első napon. Megadta magát neki, s gyorsabban, mint ahogy akarta, átszaladt az utcán. Az asszony hátra vetette a fejét s kutatóan nézett az arcába, aztán kissé elmosolyodott.
    — Beteg vagy?
    — Nagyon!
    Damylla Glaukos vállára tette a kezét.
    — Ne légy szomorú, a te betegségedben nem hal meg az ember.
    — Lásd, én pedig már meghaltam, — mondotta fájdalmas mosollyal a férfi.
    — Különös vagy! És mondd, mit láttál az alvilágban? Ó, jer be házamba, mesélj nekem, úgy unatkozom.
    Glaukos mintegy lázálomban lépte át a küszöböt.
    Reménység szállt fel benne. Aztán egyszerre kiábrándultan állt meg... az udvar felől hangokat, víg nevetést hallott. Úgy érezte, hogy valamit, amit megígértek neki, ismét elvettek tőle: Damylla nem volt egyedül. Visszafordult volna, de az ajtó már bezárult a háta mögött.
    Indulatosan harapta össze az ajkát s kilépett az udvar oszlopai közé. Damylla barátnői kíváncsian néztek reá.
    — Leányok, — mondotta az asszony nevetve és néhány selyempárnát dobott a földre — üljetek körém, Glaukos egyenesen az alvilágból jön és mesélni fog nekünk.
    Az ifjú dacosan vetette meg hátát az egyik oszlopnak s merően a Damylla szemébe nézett. Egy pillanatra elgondolkozott, majd lassan két keserű barázda formálódott az ajka körül.
    — Ő igazat mondott, — szólt végre vontatottan — valóban az alvilágból jövök, de hiába arulnám el, hogy mit szenved ott az ember, ti úgysem értenétek meg.
    Az asszony összekulcsolta a két kezét a melle melett:
    — Mindent megértek én, de ha jobb szereted, mesélj másról, ó, Glaukos.
    — Igen, arról fogok mesélni, mi történt a földön azon az utolsó napon, mikor még én éltem.
    A leányok összebújtak s jelentősen néztek egymásra és a kis Krézeis halkan suttogta:
    — Lám, nem hazudtak a szomszédok, csakugyan megzavarodott az elméje, pedig régen, milyen szépen dalolt.
    Damylla csendet intett s Glaukos beszélni kezdett:
    — Figyeljetek reám. Rövid mesét mondok egy istenasszony szobráról. A szépség, az ifjúság, a szerelem istenasszonya volt ő. Templomát s az oltárt amelyen állt, rózsákkal hintették be a halandók s híveinek tekintetében kiolthatatlanul égett körülötte az áldozat tüze. De mind hiába, az istenasszonyt kőből faragták s márványteste hideg maradt az emésztő pillantások... a forró sóhajok alatt...
    Damylla szórakozottan kapott egy kis pillangó után, amit az őszi szellő besodort az udvarba. Elfogta, aztán unottan szabadon bocsátotta s felnézett a férfira.
    Glaukosnak elakadt a hangja ettől a pillantástól. Lesütötte a szemét.
    — Halljátok hát, — folytatta zavarodottan. — Csodálatos az, ami ezután történt. Egy hívő ifjú kivette az istenasszony előtt tulajdon szívét s a szobor márványtestébe tette... Így esett meg, hogy a szobornak szíve lett, annak pedig, aki szívet adott neki, nem volt többé.
    Glaukos elhallgatott egy percre s aztán halkabban beszélt tovább:
    — Igen, szíve lett a szobornak s dobogni kezdett a márvány alatt. Halandók szerelme költözött bele. Csókokra, ölelésre vágyott s egy magányos éjjelen megmozdult talapzatán...
    A leányok visszafojtott lélekzettel figyeltek:
    — Beszélj, Glaukos... beszélj.
    — Leszállt a földre, — szólt a férfi s amint kimondta, egyszerre megkönnyebbült. Szabadabb lett a melle s már nyugodtan állta a Damylla csábos tekintetét... — Tudjátok meg, hogy kiosont templomából s elment ahhoz, aki szívet adott neki s szívtelenné lett maga... De aztán, mikor megvirradt, eszébe jutott az istenasszonynak a templom, az örök tűz az emberek szemében s visszavágyott talapzatára.
    — No és? — suttogta a kis Krézeis.
    — Vissza is ment, — mondotta Glaukos komoran — s elfoglalta újból elhagyott oltárát. És esztelen hívei ott tolongtak ismét körülötte, eljöttek őt imádni mindannyian, — csak az az egy nem jött el többé soha, akiért leszállt talapzatáról...
    ...Glaukos már régen hallgatott. Csend volt az udvarban s Damylla még mindíg a mellére hajtotta a fejét. Majd egyszerre, mintha hirtelen világot tartottak volna a szeme elé, felkapta a homlokát, kutatóan meredt a férfira s arca vad és kegyetlen lett. A megszégyenülés gyűlölete vetett lobbot a tekintetében. Bosszút akart állni azon az egyetlen emberen, aki tudta róla, hogy leszállt a talapzatáról.
    — Glaukos, — mondotta lihegve s szép feje gőgösen csuklott hátra. — Glaukos! Mondom neked, te mindíg azok között léssz, akik virradattal visszatérnek az istenasszony templomába...