Az olíva A saláták ízesítéséhez tökéletesen illő szűz és extra szűz (virgin, extra virgin) olívaolajat ne használjuk sütéshez, főzéshez, mert gyorsan megég, kellemetlen lesz a szaga és a benne készült étel íze is. Az eredeti görög olívaolaj manapság minden nagyobb élelmiszerboltban beszerezhető, hiszen egyike a mediterrán ország fő kiviteli árucikkeinek. A régió országainak többsége magának követeli az "első olívaolaj-gyártó" címet. Annyi biztos, hogy Görögországban 2500 éve ültetnek olajfaligeteket. Csak Korfu szigetén 3-4 millió olajfa nő, melyeket nem metszenek, így az ország legnagyobb fái itt találhatók. A betakarítást szokatlan módon végzik, nem botokkal verik le a fáról a termést, hanem megvárják, míg az érett olajbogyók a földre terített hálóba hullanak. A régi időkben használt hatalmas, kerek kövekből álló, ló vagy szamár hajtotta olajprések helyett ma már gépek végzik az olajsajtolás műveletét. A januártól márciusig tartó időszakban érik a fekete olajbogyó, melyet begyüjtés után a gyárakba, raktárakba szállítanak. A felmelegített olajbogyót egészben, magostul péppé préselik, műanyag kosarakba teszik, majd kádakba öntik és óriási prést engednek rá. Az első préselés eredménye a legjobb, legdrágább, ún. szűz olívaolaj. Az ezután következő második, harmadik, negyedik préselés eredménye már egyre gyengébb minőségű. A zöld olajbogyó augusztusban és szeptemberben érik, ezt inkább egészben fogyasztják. A mitológia szerint Athén városa Pallasz Athéné istennőről kapta a nevét, aki megajándékozta a görög népet az olívával. Zeusz annak az istennek vagy istennőnek ígérte a várost, aki a leghasznosabb találmánnyal áll elo. Athéné ajándékára, az olívára esett választása, hiszen az istennő adományát az emberek használhatták világításra, fűtésre, gyógyszerként, ételként és parfümként. Athéné az első olajfát az Akropolisz sziklás domboldalán ültette el.
A frappé A Frappé a görög társadalom tagjainak éltető eleme, a nap bármely szakában isszák a kávézók teraszán. Többféle frappéból választhatunk: a "metrio" egyforma arányban tartalmaz neszkávét és cukrot, görög mérce szerint közepesen -magyar ízlésnek- édes. A "szketo" cukor nélkül készül, a "gliko" pedig édeset jelent, ami magyar viszonylatban szinte már ihatatlan. Ha kevés cukorral kívánjuk, kérjük "me lígi záhari".Elkészítés
A metaxa A Metaxa a világon az egyik legismertebb és legkedveltebb, különböző minőségben előállított konyakfajta. (Minél kiválóbb minoségű Metaxa van a kezünkben, annál több csillag látható az ital címkéjén. A különleges görög szeszes italt egy Szpirosz Metaxasz nevű görög selyemkereskedő készítette el először, 1888-ban, Athén környékén. Ma már világszerte híres kiváló minőségéről, ízéről és színéről. Olyan jelzőkkel illetik, mint "az istenek itala", "áldott nektár", vagy "életelixír". Nem csoda, ha hírnevének köszönhetően valóságos hisztéria alakult ki egy-egy üveg, különleges alkalomra palackozott, tölgyfahordóban érlelt, aranyszínű brandy beszerzése körül. Az olyan fajtákat, mint például a "Metaxa Centenary", "Metaxa Rhodes", "Metaxa Gold Olympian Reserve" vagy a "Metaxa Golden Age", csak néhány üzletben lehet megtalálni az egész világon.
A retsina A görögök nem nagyivók és az ország klímájából kifolyólag nem büszkélkedhetnek olyan nagyszerű borokkal, mint Franciaország, Spanyolország vagy Olaszország. Mindemellett a folyamatosan fejlődő turizmusnak és a növekvő nemzetközi érdeklődésnek köszönhetően a görög borok minősége érezhetően javul. A tavernák többségében nagy valószínűséggel kínálnak hordókban tárolt, házi készítésű bort, az úgynevezett "hima"-t, és retsinát, ezt a jellegzetes ízű, nem túl drága fehérbort. Sok mendemonda kering arról, hogy a retsina különleges aromája honnan is ered. Egyesek szerint a második világháború alatt a görögök megtévesztésül gyantát tettek a borba, így a németek terpentinnek vélték és nem itták meg azt. Mások azt mondják, az ókori görögök tudták, hogy a levegő a bor esküdt ellensége és fenyőgyantával pecsételték le az amforák száját, amiből a borba is került valamennyi. Megint más elképzelés szerint fenyőfából készítettek hordókat, és a bennük tárolt bor átvette a gyantás fa aromáját. A retsina eredetileg az athéniak bora volt. Az 1800-as években több mint 6000 taverna muködött a városban és környékén, és mindegyikben ott álltak a retsinával teli hordók. A szőlőt a környező falvakban termesztették, szüretelték le és préselték ki, majd ló-vagy szamár vontatta kordékon szállították a városba a még meg nem erjedt szőlőlét, amit aztán a taverna tulajdonosok hordókba töltöttek és saját ízlésüknek megfelelően borrá érleltek. A palackozott retsina csak az 1960-as években vált elérhetővé vidéken és megszokottá a városban, a régi tavernák és az Athén környéki szőlőtermő vidékek eltünésével párhuzamosan.
Az ouzo A klasszikus görög ital, az ouzo, préselt szolőlé, valamint különféle gyógynövények és bogyós termések (pl. ánizsmag, édesgyökér, menta, gaulteria, édeskömény, és mogyoró) pontosan meghatározott keveréke. Az ouzot általában aperitifként szolgálják fel, de különféle italkeverékek, koktélok alapja is lehet. Ha vízzel keveredik, az ouzo fehérré, opálossá válik. Ennek oka az, hogy az alkoholban oldódó, átlátszó ánizsolaj fehér, átlátszatlan kristályokká alakul az alkoholkoncentráció csökkenésével. Az ouzofogyasztás -akár életformává is váló- művészet. Titka az, hogy közben fogyasszunk különféle "mezedes"-t (rágnivalót), így akár órákon át üldögélhetünk és iszogathatunk az élet szépségein elmélkedve anélkül, hogy különösebben megártana az ital. Ne akarjunk azonban macsók lenni! És bár az eredeti (42-46%-os) ouzotól állítólag nem lehetünk másnaposak, mert cukrot nem tartalmaz, igyuk vízzel, ízlés szerint hígítva! Ha olyasvalakivel akadunk össze, aki saját készítésű ouzoval kínál bennünket, legyünk óvatosak! Annak ellenére, hogy ouzonak titulálják, valószínuleg "raki"-val, vagy "tsipuro"-val van dolgunk, ami nem más, mint saját előállítású párlatok keveréke, ami ugyan simán lecsúszik a torkon, de hatása gyors és erőteljes. Az ouzo hazája Leszbosz szigete. Egy penészgomba elterjedése miatt néhány száz évvel ezelőtt a szőlőültetvények többsége kipusztult, ami a borászat halálát és az ouzokészítés előretörésének lehetőségét jelentette. A legtöbb kávézótulajdonos Görögországszerte egyetért abban, hogy innen származnak a legjobb minoségű, legkedveltebb ouzo fajták, melyeket a hagyományos módon, lepárlással állítanak elő. Vannak olyan márkák is, melyek készítésekor egyszerűen összekeverik a hozzávalókat, palackozzák és a boltok polcaira kerül.
Koccintás "Jamassz!"- mondják a görögök, mikor felemelik itallal teli poharukat. Koccintáskor figyeljünk arra, hogy csak a poharak felső pereme érjen össze, mert a pohár talpához, aljához koccintás durva sértésnek, átoknak minősül. A házigazda dolga, hogy újratöltse a kiürült poharakat, ha nem akar szégyenben maradni. Aki viszont rögvest fenékig üríti azt, mohónak fogják tartani.
A feta A feta legalább két hónapon át sós vízben érlelt, lágy, fehér, zsírszegény sajt. Az archeológusok és tudósok bizonyítékokat találtak agyagtáblákon Mükénében és Pylosban, valamint Homérosz Odüsszeiájában arra nézve, hogy már az i.e. 8. században készítettek feta sajtot. Az első írásos feljegyzések, melyekben a feta sajt neve szerepel, a 17. századi velencei uralom idejéből maradtak fent. Maga a szó a latin eredetu "Fete" szóból ered, ami arra a szokásra utal, hogy a feldarabolt sajtot fahordókban tárolták. Miben különbözik a görög feta sajt a többi, szintén fetának nevezett sajttól? Elsősorban a tej más, amiből készül. A görög fetát ugyanis juh- és kecsketej keverékébol állítják elő. Ez adja a sajt különleges ízét és természetes, fehér színét. A statisztikák szerint Görögország a legnagyobb juh- és kecsketej-termelő ország a világon. Rideg állattartást folytatnak, ami azt jelenti, hogy a nyájak szabadon legelnek a mezőkön, hegyoldalakon és partvidékeken. Táplálékuk nem más, mint vadon termő növények, különféle fűszeres illatú bokrok levelei, az "armirikra", a tengerpart különleges és jellegzetes növényzete. A természetes táplálék és a vándorlás kettős hatást gyakorol az állatok tejhozamára. Egyrészt a tej és a belőle készült feta elnyeri különleges ízét, másrészt a tehéntejhez viszonyítva jelentősen alacsonyabb lesz a zsírtartalma. (Ennek köszönhető ragyogó fehér színe.) A nemzetközileg is ismert tejfeldolgozó üzemek naponta gyüjtik be a tejet az állattenyésztőktől, hűtokamionokkal szállítják a telephelyre, ahol szigorú eloírásoknak megfeleloen történik a feldolgozás. A feta készítésének folyamata nagy vonalakban a következő: a megalvadt juh- és kecsketejet speciális tartályokba teszik, és préselés nélkül leszűrik. A fennmaradó túróhoz durva szemcséjű tengeri sót kevernek. Ebben a fázisban különböző mikroorganizmusok telepednek meg a túró felületén, melyek nagy szerepet játszanak a későbbi ízhatás kialakulásában. A következő szakaszban a túrót fa- illetve bádoghordókba teszik és sós vizet (7%) adnak hozzá. Ezután a hordók érlelőkamrába kerülnek, ahol a hőmérséklet 18 C°alatti, a relatív páratartalom pedig sosem kevesebb 85%-nál. Tizenöt nap elteltével az érlelés 2-4 C°-on folytatódik. A két hónapos folyamat során sem a készülő sajtba, sem a páclébe nem kerülhet tartósítószer vagy bármilyen antibiotikum. A különféle feta sajtok nevüket származási helyükrol kapják. A különböző területeken érlelt sajtok (Trákia, Macedónia, Thesszália, Peloponnészosz, Észak- Görögország...) íze más és más: az egyik sósabb, keményebb vagy éppen lágyabb állagú, mint a másik... Minden görög ismeri ezeket a jellemzőket, és név szerint keresik kedvenc feta sajtjukat. Az eredeti görög feta csomagolásán megtalálható a görög zászló és egy címke, mely igazolja a termék származási helyét és azt, hogy teljes egészében természetes alapanyagokból készült. A feta sajtot a görög konyhában igen széles körben és előszeretettel használják. (Görögországban az egy főre eső fetafogyasztás átlagosan 20 kg/ év.) Gondoljunk a világszerte kedvelt görög salátára ("horiatiki"), vagy a sajtos rétesre ("tyropita"), amit már az ókori Athénban is készítettek phyllo tésztából és fetából, számos recept alapján, "tyronotos" néven. A fetát önmagában is fogyasztják olívaolajjal és oregánóval, elsősorban az ouzo kedvelői italozás közben, hiszen a két ízvilág tökéletesen harmonizál egymással.