Az ifjú körül mind népesebb lett az út. Elérte a Dionysius falát, azután befordult a neapolisi kapun, melynek homlokzatán egy utolsó napsugárban ragyogtak az aranyozott felirások. Lent a porban koldusnépség üldögélt, az utca szélén phöniciai kereskedők ácsorogtak, hamis ékszereket, tarsosi arcfestéket és illatszereket árulva a tovamenő asszonyoknak. Egy vízhordó leány az ifjú legutolsó dalát énekelte.
    Odabent az Achradina városnegyedben még nyüzsgőbb volt az élet, nagyobb a lárma és a zaj. A kőbányák körül napsütötte karthágói rabszolgák, félmeztelen etruriai foglyok tolongtak, az utcákban hemzsegett a kikötőváros minden nyelvű, tarka-barka emberáradata. Csak egy-egy bíborba öltözött nagyúr, vagy előkelő hetaira magasra emelt hordágya előtt vált ketté a tömeg. Az ifjú mosolyogva fogadta a köszöntéseket, a leányok virágokat szórtak útjára, a férfiak meghajoltak előtte s Bacchis, Syrakusa leghíresebb asszonya, felemelkedett hordágyán mikor őt megpillantotta:
    — O szép Damyllos, mikor fogsz már engem is szeretni?...
    Az ifjú zavartalanul haladt előre. De a gymnasium előtti téren hirtelen megállt. Lármás beszédet hallott s felismerte a divatos rethornak, Polemosnak hangját, aki egy oszlop talapzatáról haragosan kiabált a platánliget körül ácsorgó asszonyokra. Mindenáron szét akarta kergetni őket:
    — Menjetek innét, úgy sem értitek a szavainkat, ...most nem kelletek!
    A karcsú alakok félénken húzódtak hátra s egyik-másik leány lehajolt amphorájáért, amit csak azért tett le a földre, hogy meghalgassa ő is Syrakusa bölcseinek szavát.
    Az ifjú dalnok felemelte a kezét és beszólt az oszlopcsarnok színes kőkockáin s a platánfák árnyékában üldögélő férfiakhoz:
    — O bölcsek, ne űzzétek el az asszonyokat magatoktól, mert vélük elűzitek a szerelmet és az isteneket is.
    — Üdvözlégy jó Damyllos, Sicilia legédesebb szavú dalnoka és ne oktasd azokat, kiket bölcseknek nevezel! — Polemos leszállt a talapzatról s visszaheveredett nyugágyára, aztán halkabban folytatta:
    — Az istenek elköltöztek e tájról s mivel a költők Erost is istennek tették meg, elment velük ő is. Elmentek, mielőtt megszülettem, mert valóban nem láttam én még egyet sem.
    — Hiszek szavaidnak, mert a bölcsek sohasem láthatják meg az isteneket, ők csak a költőknek és az asszonyoknak jelennek meg. Ti a napfénybe néztek, mi a homályba, az árnyékba, a holdfényes ködök párázatába és higyjetek nekem, ott élnek ők.
    Polemos felkönyökölt a selyempárnák közül és gúnyosan mosolygott:
    — A te szavaid, rajongó dalnok, csak akkor találnak hivő fülekre, ha lantodat pengetve, zenében vesznek el...
    — Ékesszavú rethorok, bölcs sofisták, a ti lantotok a gúnyolódás, azt pengetitek, hogy ebbe fulladjanak gondolataitok.
    A férfiak a gymnázium szellős oszlopcsarnoka körül nevetni kezdtek s mert mindannyian szerették a szép, ifjú Damyllost, hívták, hogy térjen be hozzájuk... A lankadatlan Polemos ismét kergetni kezdte az asszonyokat:
    — Pusztuljatok most innét... estére jöjjetek el lakomámra, mámoros fejjel inkább megértjük egymást! De az asszonyok nem hallgattak reá, mintegy védelmet keresve húzódtak Damyllos köré s néhányan lekuporodtak lábához. Drosis, a hymerai táncosnő levette fejéről rózsakoszorúját s az ifjú lantjára akasztotta, Parthenis, a kis fuvolásleány pedig elragadtatásában hirtelen megcsókolta köntöse szegélyét. Damyllos biztatóan mosolygott mikor beszélni kezdett:
    — Ezerszer mondom ne űzzétek el őket. Jertek inkább még közelebb Syrakusa lenge leányai, hadd lássátok meg férfiak és nők egymás szemében a lelket is. Mert hiszen ti bölcsek csak mámoros fejjel suttogtok az asszonyoknak a kialvó fáklyák alatt, a bacchanáliák fonnyadt rózsái között... Ne űzzétek el őket, mert egymás nélkül, ti férfiak oly vadak lesztek, mint Podikrotos, a rengeteg legfélelmesebb kentaurja, a nők oly tudatlanopk, mint Glaukis, a halovány nympha, akik pedig utánatok élni fognak, oly boldogtalanok, mint Atüchés.
    Polemos csúfondárosan húzta fel szemöldökét.
    — Kérdem tőled édes szavú dalnok, kikről beszélsz te itt nekünk?
    — Ha meghallgattok, szívesen elmondom.
    Polemos bólintott, Diotimos, az ezüsthajú bölcs, Klinias és a többiek, kíváncsian hajoltak előre. Az asszonyok még közelebb húzódtak, Damyllos pedig leült a márványlépcsőre, állát lantjára támaszotta és mesélni kezdett...
    — Az elmult Olympiás második esztendejében történhetett, hogy valamelyik átdorbézolt éjtszaka után a kijózanodás undorával szöktem el a mulatozók közül.
    — Emlékezem e napra o Damyllos, — szólt a gazdag előkelő Lysias, aki néhány olajostestű ifjú athlétával ekkor jött ki a gymnáziumból. — Az én házamból futottál el azon a hajnalon s mi mindannyian azt hittük, hogy az istenek elvették az eszedet.
    — Valóban a te vendéged voltam jó Lysias, mikor épp ellenkezőleg az istenek visszaadták az eszemet. Undorodva menekültem a bacchanalia zajától, a kifestett arcok mosolyától, a megfizetett csókok elől.
    Céltalanul futottam végig Syrakusa alvó utcáin. Körülöttem csend volt. Csak elvétve hallatszott ki még egy-egy házból az elfojtott kacagás, az akadozó, mámoros énekszó. Friss levegőre vágytam és elindultam az ortygiai kapu felé, melyen át, úgy éreztem, az istenek lehelete tódul be hozzám az erdők felől...
    A város elmaradt s én kint jártam az Anaposmenti cyprusok alatt. A nap tüzesen kelt fel az Okeanosból, sugarai mind megannyi kincses aranyhajó futottak végig a habokon s itt kötöttek ki Sicilia partjain...
    Sokáig bolyonghattam a mocsaras mezőkön, mikor végtére megpihentem a Kyane-forrás mellett egy földig boruló olajfa alatt... Elérkezett Pán forró déli órája s a rekkenő melegben szendergő táj fenséges nyugalma igézetébe ejtett engem is.
    Az áttüzesedett lég zsibbasztó sullyal nehezedett reám. Szomjasan hajoltam a hűvös habok fölé. De egyszerre zajt hallottam magam mögött, aztán egy szép, szomorú arc jelent meg a víz felszínén. Riadtan fordultam hátra... és o barátaim azt hittem e percben, hogy álmodom.
    — O mondd Damyllos mit láttál akkor?
    — Halljátok hát szavaim mindannyian! Egy kentaur állt mögöttem!
    A bölcsek hitetlenkedő, gúnyos mosollyal pillantottak az ifjúra, az asszonyok borzongva bújtak össze s színes chlamisszaiak elvegyültek az alkony homályában, a kis fuvolásleány pedig tudatlanságában félénken kérdezte:
    — Szólj lantos Damyllos, egy olyan szörny jött el hozzád, mint aminő az emberirtó Ares templomának falára van lefestve?... Parthenis mikor észrevette, hogy mindenki reá tekint, hirtelen elhallgatott és szégyenlősen bújt egy oszlop mögé.
    Az ifjú mosolygott.
    — Valóban, ragyogószemű leány, egy olyan Kentaur állott előttem. Karcsú ephebos teste, melyet aranybarnára égetett a nap, csípőjénél beleveszett a szőrös állati testbe... Még ifjú volt s oly szép, hogy látva őt Apolló jutott eszembe... Bizalmatlanul néztünk egymásra, azután ő szólalt meg először:
    — Ne félj tőlem, nem bántalak, csak inni jöttem a forrás vizéből... Ne félj, ha mondom, én szeretem a halandók halvány gyermekeit. Szeretném látni a nagy városokat is és gyönyörűségem telnék benne, ha végigszáguldhatnék márvány utcáitokon, ölbe kaphatnám, megcsókolhatnám hajlékony leányaitokat, ...de ti féltek tőlünk és gyors nyilaitokkal célba vesztek úton-útfélen!
    Oly mérhetetlen szomorúság tükröződött nagy sötét szemében s oly lemondóan hajtotta vállára szép fejét, hogy beszélni mertem én is.
    Kíváncsian leste szavamat, aztán lefeküdt mellém az olajfa árnyékába, de mikor észrevette, hogy pillantásom esetlen lólábára téved, szégyenkezve húzta maga alá patáit s arcát belemerítette a forrásba. Szomjasan ivott, barna haja libegve úszott a víz színén s fényes testén végigsiklott a napsugár... Mikor felemelkedett, bánatos mosollyal fordult hozzám:
    — A lábamat nézted az imént, lásd ez az én nagy boldogtalanságomnak az oka. Szívem olyan, mint a halandóké és ezért vonzódom hozzátok, lelkem olyan, mint az isteneké, ezért sóvárgok az Olympos után, testem pedig az állatok képére van formálva és a rengetegbe vágyik. Hontalan vagyok mindenütt és a szívem, a lelkem, örökké küzd testem vad, sötét szenvedélyeivel... És higyjél nekem, a mások hibájából hordozom ezt az átkot!
    Damyllos hátradőlt a márványlépcsőn s felpillantott az égre. Hallgatói figyelmesen tekintettek reá. Körülötte csend volt, csak a gymnáziumból hallatszott ki olykor a diskosvetők elnyújtott kiáltása... Pár pillanat mulva halkan folytatta:
    — Akkor még nem tudtam, hogy kik a kentaurok és miért kell nekik e földre születniök, soká beszéltünk, míg végre megértettem ezt is.
    Ő bizalmasan szólt hozzám és én kértem, mondja el, miként tölti napjait. És a kentaur ekként beszélt:
    — Itt élek én a rengetegben s csak éjjel, mikor a halandók alszanak, jövök le olykor falvaikba. Ők oktalanul szörnyetegnek tartanak engemet, mert az állatot, ami bennük elrejtve él, szemeikkel is megláthatják rajtam... Napközben a Hybla hegyormain vágtatok, versengve a gyors szelekkel, alkonyatkor pedig a sűrűbe rejtőzöm s hallgatom a vén satyrokat, kik oly szép meséket tudnak a nymphákról és földi leányokról... Aztán néha-néha a pánórában lefutok ide, a mélybe. Szeretem e mocsaras tájat, mert itt élt anyám, mielőtt én megszülettem.
    — Ki volt anyád?
    — O idegen, ő egy szép nympha volt s Glaukisnak hívták az Anapos partjain mind a napig, míg egy este bemerészkedett a rengetegbe. Ő maga mondta el nekem, hogy a kíváncsiság és a tudatlanság, — a halandó asszonyok e szomorú bűnei, — hajtották őt a romlásban.
    Akkor holdfényesebbek voltak az esték mint manapság és anyám virágkoszorúval a fején, álmodozva bolyongott a lágy mohán. Phöbus Apollóra gondolt, kit egykor megpillantott egy aranyszegélyes fellegen s akit megszeretett. Ekkor hallotta, hogy nevén szólítják: „Szép nympha, kékszemű Glaukis, jer közelebb, én vagyok itt, az, akit szeretsz.” És anyám, aki tudatlan volt, mert nympha társain kívül nem beszélt soha senkivel, még mélyebben hatolt a tengerbe... A kusza bozót fogollyá tette, könnyű lábát elfogta az alattomos földi iszalag s lenge testét két rettenetes kar ölelte át. Podikrotos, a hegyek tomboló kentaurja ejtette hatalmába! Ölbe kapta őt és elragadta magával messze az Aetna vidékére, oda, ahol nem élnek nymphák, ahol nincsen virágos mező s még a vizek is mint gőzölgő, bugyborékoló szörnyek törnek elő a forró, sárga földből... Ott a félelmes hegy aljában születtem én e világra...
    Atyámtól éppúgy írtóztam, mint szegény halvány anyám. Rettegtem bozontos fejétől, nagy, szőrös testétől, vérben úszó vad szemétől, melyben ha reám nézett, kétségbeesetten pillantottam meg a saját képemet. Szerencsémre ritkán láttam őt, csak olyankor jött a tájékunkra, ha Bacchus satyrjai és sylenjei között már megrészegült a bortól. Milyen félelmes volt ilyenkor tomboló járása, reszketett belé a föld, a fák és mi magunk is. Anyám sokat sírt s ők ketten sohasem beszéltek egymással. Énhozzám is csak nagyritkán szólt ő bánatos halk hangon s mindenkor Atüchésnek nevezett. Nem tudtam mit jelent e szó, csak évek multán hallottam egy hymerai pásztortól, hogy a halandók azokat hívják így, akiknek a lelkük fáj. Boldogtalan! ez az én nevem, mert ó, ifjú, valóban az vagyok. A bajszövő istenek megtestesítették bennem Podikrotosnak, a szörnyű állatnak és anyámnak, a tudatlan nymphának testét és szerelmét... Ez az én nagy átkom, ezért látod rajtam az emberek és az állatok formáját, mely formában gyötrődve él a lelkem.
    A kentaur fölszökött a pázsitról, megrázta testét, mintha a forró napsugarakat akarná lerázni magáról és félrefordította arcát, melyen lassan peregtek alá a könnyei:
    — Az istenek vezessenek téged, szelíd arcú ifjú, virágos ösvényeken, de ha egykoron szomorú lész, jussak eszedbe én, aki önhibámon kívül vagyok boldogtalanabb a boldogtalanoknál.
    Ügyetlen nagy kezével letörölte könnyeit, két karjával szétválasztotta a lombokat, aztán belevágta patáját a földbe s hirtelen elszáguldott az erdő felé. Egy pillanat multán már tovatűnt a rengeteg zöld homályában...
    Damyllos komoran pillantott hallgatóira.
    — Soká néztem utána és az emberekre gondoltam, kiket csak úgy mint e kentaur, szülőik szerelmére formáltak az istenek. A halandók jutottak eszembe, kiknek lelkében gyötrődve él az isteni öntudat halavány szikrája, mert mint Atüchés, félig még állatok ők.
    — Ezért mondom ó bölcsek, ne csak akkor keressétek a nőket, mikor eszetek elalszik a syrakusai bor mámorában s ajkatok pusztán a csókra vágyik... Ti férfiak és nők! Meg kell találnotok egymásban a lelket is, mert azok, akik utánatok élni fognak, szerelmetek jegyében születnek e világra, annak az átkát vagy áldását hurcolják majd magukban... Ne űzzétek hát el az asszonyokat, mikor igazán bölcsek vagytok, hívjátok őket magatokhoz, hogy ne szülessen több kentaur a földre.