Egész eseménytelen gyerekkorán át csak ennyit látott a világból. Tarka kőkockákat, megkopott festményeket, hallgató falakat, két fekete cyprust a kis kert pázsitján és egy darabka kék eget az oszlopudvar vörös cserepei felett. A házi oltárról néha nyirkos füst terjedt szét a Symaikonitisban, néha ismeretlen férfihangok hatoltak fel hozzá a kapualjból, néha idegen léptek hallatszottak a peristylion márványán... Olykor besütött a nap sárga csíkja a küszöbre; olykor egyhangúan csurgott az esővíz a tetőről.
    Parthenis mindenre emlékezett... Volt egyszer egy pirosarcú kis viaszbabája, de összetörte, mert a baba nem adta vissza soha a csókjait. Aztán egy napon a kék égdarabból fényeshátú bogár szédült bele az oszlopudvar márványmedencéjébe. Kimentette a vízből. Szerette, mert onnan jött, ahol ő nem járt. De mikor a bogárka szárnyai megszáradtak a napos köveken s el akart repülni, sírni kezdett és megölte. Ennyiből állt a gyerekkora. Aztán megtanították mint kell a kythara öt húrját pengetni. Megtanult táncolni, fonni, énekelni. Mikor felnőtt, arannyal átszőtt köntöst kapott, egy csillogó ezüst tükröt és egy bronztestű aethiópiai rableányt.
    Parthenis atyja a köntöst idegen kalmároktól vette; a tükröt odalenn a kikötőben, vöröshajú, aeolisi hajósok adták el neki, az aethiópiai leányt pedig az előkelő és tékozló ifjú Agathon bocsátotta áruba, aki tobzódó lakomákon dőzsölve szórta kincseit. Olajligetes földjei, oszlopos nyaralói után, most már sötétarcú rabszolgáit dobálta el hitvány árakért, hogy gyöngyöket vehessen festetthajú szeretőinek.
    — Mesélj, Akis, mesélj!... — sóhajtotta fáradtan Parthenis és hogy ne lássa a nyugágy felett a falfestmény kopott szárnyú Erosát, lezárta szemét. Most, hogy sötétség lett benne, világosabban hallotta a rableány szavát.
    — Ne istenekről beszélj nekem! Emberekről akarok hallani. Agathonról mesélj!
    Akis összerezzent és barna arcán vörös hullámban szállt fel a vér, mint mikor láng csap el forró bronz felett. Parthenis lehúnyt szemmel mosolygott. Lélekzete gyorsan, egyenlőtlenül emelte fiatal mellén ráncos chitonát.
    Két tavasz mult el azóta, hogy Akist neki adták. Két tavasz mult el azóta, hogy Akis először beszélt előtte régi gazdájáról. Parthenis várakozó szíve nyitva volt és Agathon neve észrevétlenül hullott bele. Akkor éjjel, egy fürtös fejű szép ephebost látott álmában, aki mint Eros a sáfrányszínű falon, repülve jött felé és nevén szólította őt. Reggel — maga se tudta miért — titkolódzva súgta a rableánynak, hogy Agathonról álmodott. Ezentúl sokat gondolt az ismeretlen ifjúra, naphosszat meséltetett magának róla. Akis meghatott, meleg szavával egy idegen érzés költözött belé. Vágyódni kezdett valami után, aminek nem tudta a nevét. Várt valamire, ami kívülről fog eljönni hozzá. Várta a szellőben, amelyik lecsapott a kis kert két cyprusa közé és átölelte őt; várta az esőben, amelyik ezüstösen verte a házfalat és megnedvesítette égő száját; várta a napfényben, amelyik befordult hozzá a küszöbön.
    — Mesélj, Akis, mesélj!
    És Parthenis gondolata olyan messze tévedt a szövő rableánytól, hogy még a hangját sem hallotta többé... Az Elensinia nagy ünnepére emlékezett, melyen ő neki is szabad volt átlépni a ház küszöbét. Mint akkor, lehunyt szemével most ujra látott mindent... Az argolisi ősz már ujjongó bíbort teregetett szét a learatott földeken. A Parnassos homlokán rózsaszínű volt a hó és az achai hegyek lángoló dárdái messze láncban sebezték meg az eget. Lent Korinthos kettős öblében az új nap sugarai, mint áradó ércfolyók vegyültek el a hullámokkal. A tengerben fürdő szigetek, a vízbenyúló zöld hegyfokok, a partok fehér városai... minden ünnepelt és a reggeli csillogásba csak az Akrokorinthos orma vetette bele nagy, nyugodt árnyékát. „Persephoneia! Persephoneia!” hangzott az úton, hol emberek nyüzsgő áradata hullámzott. Felettük a templom oszlopai hosszú, komoly sorban ragyogtak mozdulatlanul. Akkor történt, hogy Parthenis pillantása megakadt Akis tágranyitott szemében. A rableány tekintete egy ismeretlen férfit követett a nép között; ajka hangtalanul súgta Agathon nevét. Parthenis fátyolpeplosza alól bámulva nézett az idegenre. Nem ismerte fel benne azt, akit szeret. Ez fáradtnak látszott. Az arca kemény és gúnyos volt, sötét haja pedig az arany homlokkoszorú alatt olyan fényes hullámú, mint az attikai mének nemes sörénye. Kihívóan nézett a leányokra, gőgös metszésű szája unottan nevetett. A képzelt Agathon szebb, alázatosabb és fiatalabb volt, de ez élt és egy pillantással, amelyiket egy másik asszonynak adott, megsebezte Parthenist. A láthatatlan, friss seben át belemerült a leány szívébe Agathon képe, visszatükrözve magát benne, mint egy bíborvizű forrás felszínén. Parthenis ereiben egy ismeretlen szó lüktetett. Senki sem tanította őt, szívéből a vére hajtotta ajkára azt a rejtélyes szót, amelyiknek olyan íze volt, mint egy virágnak... „Szeretlek”. Agathon már eltűnt a tömegben. Csak egy gyönyörű pillanatig tartott az egész. Rövid volt, mert a perc, amelyik megelőzte, még nem sejtett semmit a boldogságról és az a perc, amelyik követte, már ismerte a boldogtalanságot. Valami fájni kezdett Parthenis mellében és ő biztosan tudta, hogy ezentúl mindíg fájni fog.
    — Mesélj, Akis, mesélj!
    És mialatt az aethiópiai leány elhaló hangja újra éledt a szobában, Pathenis arra a másik napra gondolt, amelyiken szerelmétől elgyötörve kiküldte Akist, vigye hírül Agathonnak, hogy Parthenis szereti őt. Aztán várt... Hiába várt. És egy alkonyaton, ő maga osont ki szívdobogva a házból. Megalázkodva ment Agathon elé a fehér úton, az olajfák alatt. Ott beszéltek egyetlen egyszer egymással. „A tied akarok lenni, a házadban akarok élni, mindíg, mindíg veled!” Agathon ijedten bámult reá és az arca kemény lett, mint az érc. A leánynak gyakran eszébe jutott ez a pillanat, és sokszor visszacsengett fülébe az az érdes hang, mellyel Agathon elmondta néki, hogy házait, földjeit, rabszolgáit már mind elszedték hitelezői és hogy szabadságán kívül alig maradt valamije a világon. Parthenis félénken tette kezét a férfi kezére. „Ne keserítsen ez, rabszolganőm azt mondja, hogy atyám kincseket ad velem és... ha te jönnél értem, úgy mindenem a tiéd lenne.” Agathon szeme megcsillant, de arca unott maradt és hangja tompa volt, mikor megígérte hogy el fogja küldeni a leánykérő asszonyt Parthenis atyjához és gamelion idején, holdtöltekor, megtartják nászukat. Az úton akkor egy festett hajú leány haladt át. Parthenis elfordította a fejét; pillantása Agathon arcára esett. Új mosolyt látott kedvese ajka körül és egyszerre eszébe jutott a fényeshátú kis bogár, amelyiket kimentett a márványmedence vizéből. Vadabban, erősebben ugyanazt érezte, amit akkor régen érzett, mikor a bogár el akart tőle repülni. Reá tiport, megölte és most... most megmarkolta Agathon karját: „Néked ó, Agathon nem szabad többé más leányra nézned, nem szabad másra nevetned, mert különben, a vérengző Arthemis tauricára! elveszem a pillantásodat, elveszem a nevetésedet és a tőröm alatt olyan hideg és csendes lesz a szíved, mint a hegyi vizek a Taygetos szakadékaiban”.
    Az aethiópiai leány keze fáradtan siklott le a szövőszék kifeszített byssos szálain. Parthenis térdére könyökölt és félöntudattal ismételgette:
    — Mesélj, Akis, mesélj!
    Összerezzent a saját hangjától és felkapta a fejét:
    — Nem! Elég volt a mesédből! Igazat szólj. Igazságot akarok hallani... Mondd, mit tanácsolt a syriai asszony, akihez küldtelek?
    Akis titkolódzva hajolt Parthenis füléhez:
    — A rabszolgák itt a házban valót mondtak. Ő csakugyan érti a varázslás mesterségét. Szerelmessé tudja tenni még a tartózkodókat is. Lent lakik a kikötőben, a halpiac mögött és nem kíván sokat... mindössze egy drachmát és egy kenyeret. Azonkívül sót és hat obolost kell adni neki, kéndarabkákat, egy fáklyát és egy amphorában borral kevert vizet. Ezt a bort az öreg maga issza ki és aztán — most jut eszembe — a férfitől is kellene valami. Egy ruhadarab, vagy egy saru, amit visel; egy hajszála, vagy... más ilyesféle.
    Parthenis leverten nézett a levegőbe:
    — Nincs semmim, ami Agathoné volt.
    Akis nevetni kezdett:
    — És tudod-e, a syriai asszony még annak a módját is elárulta nekem, mint kell gyűlöltté tenni a férfi előtt azt a másikat, akit helyettünk szeret.
    Parthenis szeme tágra nyílt a növekvő homályban. A rableány, mint egy pihenő macska, elnyújtózott a földön:
    — Halljad hát! Meg kell figyelni a csábító asszonyt, mikor mellettünk elhalad, aztán jobb lábunkkal ballábának a nyomába, bal lábunkkal jobb lábának nyomába lépve, el kell törülni az útját a porban.
    — Mit késlekedel! Eredj, szaladj, tiporj helyettem annak a festett hajúnak a nyomába, aki a multkor olyan arcátlan nézéssel hívta ki Agathon mosolyát.
    Akis nevető kétségbeeséssel rázta meg a fejét:
    — Ó, Parthenis, ha mindazoknak a lábnyomába akarnék lépni akikre Agathon mosolyog, be kellene járnom az egész tengermosta Argolist, sőt talán még az erényes Attikát is. Elhiheted, Korinthos valamennyi saruja sem volna ehhez a sétához elég.
    — Mást gondoltam, — mondotta Parthenis és az arca hirtelen felderült. — Akis, kis Akisom, menj el hozzá és kérj számomra egy fürtöt fényes fekete hajából. Siess!... Megállj!... nem, eredj; inkább ne mondd néki, hogy milyen nagyon szeretem...
    A rableány engedelmesen hajtotta le a fejét és kiosont a szobából.
    ...Mikor visszatért, Parthenis még mindíg a küszöbön állt:
    — Láttad?
    Akis szótlanul nyujtotta eléje üres kezét. Odabent a szobában meggyujtotta az olajos mécset és lekuporodott a szegletbe.
    — Felelj hát! Mit üzent?
    — Nem állt szóba velem.
    Parthenis felkapta a mécset és belevilágított Akis arcába:
    — Te sírsz! — kiáltotta ingerülten. Egyszerre megértette azt, amit eddig nem tudott: — Nyomorult rabszolga, hisz te szereted őt!
    Akis a megvert kutyák panaszos nézésével tekintett fel:
    — Régóta szeretem... azóta, hogy megcsókolt a kútnál.
    — Megcsókolt? — dadogta Parthenis és kezében olyan baljóslatúan ingott a mécs, mintha az égő olajat Akisra akarta volna önteni.
    A kis rableány megint sírni kezdett. Sovány válla reszketve verődött a falhoz:
    — Egyetlen egyszer csókolt meg... aztán eladott.
    Parthenis felnevetett és letette a mécset a földre:
    — Ne sírj és ne merd őt többé szeretni. Ő az enyém.
    — A tiéd? Ha láttad volna most az utcán! A porban térdelt és megcsókolta Artemis papnőjének a köntösét, aztán mintha szentséget akarna gyalázni, valami fuvolásleány után...
    Mialatt Akis beszélt, Parthenis alakja összeesett. Lassú, idegenszerű mozdulattal húzta végig arcán a kezét. Mikor a karja lehanyatlott, sápadtabb volt, mint a halottak... Sietni kezdett. Lázasan kapta magára az aethiópiai leány peploszát és mintha lopni menne, a házi oltárhoz osont. A füstös oldalüregben feküdt a tőr, mellyel az áldozati állatok vérét vették. Hirtelen beleakasztotta chitona ráncai közé. A kapualját őrző rabszolga félálomban dörmögött valamit, aztán megfordult a szurtos kecskebőrön és tovább aludt. Parthenis átlépett felette és — már kint állt a csendes nagy éjtszakában...

    Agathon háza a domboldalon emelkedett a szabad tengeri szellőben, kytherei rózsafák között. Még az éjtszakában is tarka volt, mint egy kifestett utcai leány. Nyitott udvara felett vörhenyesen foszlott szét a bent égő fáklyák világa. Csend volt. A rabszolgák a hátsó ház kövezetén aludtak. Agathon hanyatt fekve virrasztott nyugágyán és arra gondolt, vajjon melyik szeretőjét is hívta el a mai éjtszakára. Nevető hetairák... hajlékony táncosnők... gyermektestű fuvolásleányok... És a sok elmosódott névtelen közül egyszerre kivált egy álomszerű szép arc. Demo!... Őt kívánta Agathon. Az Artemis papnőjét, kit elérhetetlenségében azért szeretett gyönyörtől fáradt lelke, mert egy ilyen szerelemnek szentségtörés volt még a gondolata is. Bűnös új ingerrel vágyott a leány után, egy vad ölelésben akarta összeszaggatni fehér köntösét; le akarta tépni fejéről a myrthuskoszorút. Az elmult holdtöltekor beszélt vele a templom babérligetében. Mindent elmondott néki és megesküdött az istenasszony két szemére, hogy el kell még jönnie az ő éjtszakájuknak. Demo mosolygott érthetetlenül és Agathon azóta reménykedett.
    Lent, valahol az alsó városban kutyák ugattak. Aztán egyre közelebb jött a csaholás az alvó utcákon át. Valaki menekült az ebek elől.
    Agathon felemelte a földről az égetett agyagkancsót; hosszan ivott a krétai borból. Feje felett a bronzoszlopon megingott az olajos mécsesben a láng és fénye belecseppent a kis tükörbe, mely a nyugágy mellett az asztalon hevert.
    Odakint tétova léptek kerülgették a házat. Félénken koppant az ajtókalapács. Agathon elnyújtózott a párnákon: „Vajjon ki jött ma hozzám?” Ismét eszébe jutott Demo rejtélyes mosolya és unott szíve egy pillanatra gyorsabban lüktetett.
    Az udvar homályba vesző végéből valaki ingadozva közeledett felé, aztán két oszlop között megállt és olyan szomorúan nézett le rá, mintha halottól búcsúznék. Agathon borzongást érzett a halántéka körül. Hogy jobban lásson, felkönyökölt nyugágyán. A rejtélyes éji vendég megértette mozdulatát és kilépett az oszlopok alól a fáklyafénybe.
    — Parthenis! — kiáltotta a férfi hitetlenül. Mikor újból beszélni kezdett, a hangja rekedt és indulatos volt.
    — Esztelen!... Micsoda bajt hozol reám!
    A leány halkan felelt:
    — Senki sem tudja, hogy eljöttem hozzád.
    Agathon szabadabban lélekzett. Gúnyos kedve megint visszatért:
    — Ó, Parthenis, akkor hát légy ezerszer üdvöz, amiért nászunk előtt elhoztad házamba szépségedet... Szava elakadt, egyszerre úgy érezte, hogy onnan az oszlopok felől, nyitott ajakkal, szerelmes égő szemmel a veszedelem jön felé.
    — Szép vagy, — mondotta, mintha most látná őt először. Felkapta az asztalról a tükröt és mint egy pajzsot odatartotta Parthenis elé: — Ilyennek látlak én!...
    Parthenis összerezzent és egy öntudatlan, ősi asszonymozdulattal kezébe vette a tükröt. Látni akarta magát, úgy, ahogy kedvese látja. Látni akarta azt az arcot, amelyiket Agathon megtört pupilláiból más asszony képe nem fog eltörölni.
    — Halgass rám, Parthenis, elmondom néked, amit a tükör mesél!... Szép vagy és a hajad fekete, mintha kívülről elhoztad volna benne nékem az egész éjtszakát. És a szemed végtelen és fényes, mintha az ég csillagostul belehullatta volna az emlékét...
    Agathon megrészegült a saját hangjától és megrészegítette Parthenist is. Egy pillanatig egymás szemébe néztek, aztán mintha felébredt volna a leány, szégyenkezve ejtette el a tükröt, amelyik megállította útjában. Előrelépett. És ekkor Agathon olyan egyszerű lett, mint egy nagy művész.
    — Szeretlek...
    Ez a mindenható szó ismét megállította Parthenist, csakúgy, mint ahogy annyiszor megállította azokat az asszonyokat, akik ő előtte éltek és ő előtte szerettek.
    Agathon diadalmasan leste minden mozdulatát:
    — Szeretlek, — súgta csábítóan újra meg újra, mert érezte, hogy szépen cseng a hangja... Aztán elég volt ebből a zenéből ennyi. Megunta, másra vágyott: kitárta karját Parthenis felé. A leány nem küzdött többé, mint egy fáradt, megkínzott gyerek, a kedvese mellére vetette magát. Agathon átölelte őt és mikor karja hátrahajlította a szép fiatal testet, keze megérezte a chiton ráncaiban az elrejtett tőrt. „Meg akart ölni...” ez a gondolat ismeretlen, borzadó gyönyört kevert a vérébe. Meg akarta csókolni azt a két nagy szemet, amelyik holtan akarta látni őt, vágyódott arra a reszkető szájra, amelyik halált esküdött reá.
    Egy pillanatra eszébe jutott Parthenisnak, hogy miért jött, de azért félőn, vágyón mégis elfogadta kedvesének első csókját.

    Agathon nem tudott azon az éjjelen aludni. Nyitott szemmel feküdt a nyugágyon és mellén ott érezte az alvó Parthenis fejét. Egy fáklya kialudt... Aztán még egy, még egy és füstjük, mint kifeszített fátyolszövet lassan húzódott az oszlopok között. Odakinn az ajtón, mintha koppantottak volna. Sajátos, félénk kis koppanás... Agathon hallgatódzni kezdett. Mintha valaki járkálna a ház fala alatt... Fejébe szállt a vér: Demo, az Artemis papnője jutott eszébe. Fel akart ugrani, de Parthenis karja még álmában is fogva tartotta.
    Még egy koppantás odakint, aztán... semmi több.
    Egyszerre nehéz lett neki az alvó leány feje. „El kellene őt küldenem!... De vajjon elmegy-e?” Verejték ült ki homlokára. Elviselhetetlen, veszedelmes terhet érzett a mellén. Nyomasztó súlya volt annak a szép fehér homloknak, amelyiknek a sötétjében ma az ő számára halál készülődött... „Hátha máskor is felveszi azt a tőrt, amelyiket most az egyszer elejtett?”
    Agathon lenézett a földre. Parthenis chitona mellett megcsillant az acélpenge és ő szinte önkéntelenül nyúlt utána. Olyan finom, olyan hideg volt, mint egy halott asszonyi kéz... A férfi tekintete Parthenis meleg, élő kezére tévedt és jobban megmarkolta a tőrt.
    Kint ugatni kezdtek a kutyák. Ijedt, futó léptek osontak el a ház alatt. Izgatott halk hangok... Aztán csend lett megint. Agathon összeszorította a fogát, halántéka csengve lüktetett: „Talán már észrevették Parthenis házában az éji szökést? Talán őt keresik”. Eszébe jutott a kis Akis és egy pillanatra látta véresre korbácsolt barna hátát; a házörző rabszolgák is a bitóra kerülnek. És ő maga is!... Sötét harag szállt fel benne, lázadó ismeretlen indulat.
    Le szerette volna taszítani melléről Parthenis fejét, hogy ne érezze többé. Betelt már a leány látásával... Más asszonyokra gondolt, akiket még nem ismert.
    Valahol kakas kukorékolt. Az utcán ügető csapatban kecskék vonultak el. Az állatok körmének a kopogása apró, hegyes nesszel hallatszott a köveken. „Virrad” gondolta Agathon és felpillantott. A ház már tele volt kék reggeli világgal és ő kínjában számlálni kezdte Parthenis lélekzetét. Aztán belefáradt. „Miért is lélekzik, miért is van még itt?... Elég volt...” Összerezzent: az jutott eszébe, hogy a ház mögött kifürkészhetetlenül mély az a cisterna, amelyik a mult télen beszakadt... „Vajjon járt-e itt ma éjjel Demo? Vajjon eljön-e majd holnap?”
    Ebben a pillantban Parthenis felébredt és öntudatlan, megható mozdulattal átölelte Agathon nyakát... most, hogy megmutatta neki a szépségét, odaadta neki csókjait, az övé volt... érezte, hogy nem tudná őt többé megölni.
    — Szeretlek...
    A férfi ráhajolt, mint egy kegyetlen ellenség megunt zsákmányára és mialatt ajka közé vette Parthenis ajkát, valami elhatározódott benne... Keze vadul döfte a tőrt a leány mellébe. Parthenis utolsó csókjával egy szörnyű nagy halálkiáltás ömlött bele az Agathon szájába. Megrázta őt, mintha szét akarná lökni a fejét... Aztán véresen marka még mélyebbre döfte a tőrt a szegény vonagló kis testbe, amelyet azért ölt meg, mert már látta a szépségét, felitta a csókjait... mert már az övé volt...