— Kleon... Rodope! Szóljatok, hová vezet ösvényetek, mikor Korinthos ünnepel?
    A két leány riadtan tekintett az ifjúra, aki a cyprusok sűrűjéből épp ekkor lépett ki a virágszegélyes partoldalra.
    — Philodemos, te volnál?
    — Jól mondod, lenge kis Kleon. És ha nincs ellenetekre, hadd tudjam meg, hová szöktök az alkonyatban, mikor a város Aphordítének üli ünnepét, az Akrokorinthoson ezer szent hetairának kythárája zeng a légben s myrthusgallyakat égetnek a leányos házak küszöbe előtt.
    — Ó Philodemos, minket nem kedvel Kypris istenasszonya. Hogyan énekelhetnénk dicsőségére a többiekkel hymnusokat, mikor azt a szerelmet és azokat az emlékeket is, amiket a szívünkbe tett, örömmel visszaadnánk neki.
    — Ó Rodope, és te Kleon, szép hajlékony leányok, ne ingereljétek Kyprist ily könnyelmű beszéddel. Tudjátok-e, hogy a szerelem az ifjúság... hogy öregek lesztek, amely percben nem szerettek többé. A Lethe vizéből inni csak a holtak árnyainak jó, nekünk szeretnünk és emlékeznünk kell... Ismertem egyszer egy dalosszavú költőt, tőle hallottam, hogy jó a szenvedés, édes még a fájó emlékezés is... Ha akarjátok, elmonodom a történetét.
    A leányok leheverdtek a magas hyacintos fű közé, mellettük ezüstösen csobogott a Lerna-forrás vize, Philodemos pedig mesélni kezdett...
    — Élt egykor az Alpheios-folyó partján egy szegény ifjú költő, kinek a lantján és szenvedésén kívül semmije sem volt ezen a világon.
    Apollóra! Ő csak dalolni és szeretni tudott s minden este virágfüzérrel koszorúzta meg kedvesének zárt ajtaját.
    Kedvese a város legszélén lakott atyjával, a tudóskezű Teimachosszal, aki apró agyagszobrocskákat készített s alig keresett egy-két drachmát a megélhetésre.
    Szobrocskáit mind szép ifjú leányának képére formálta. Voltak közöttük olyanok, melyek abban a percben örökítették meg Melissát, mikor a forráshoz ment s karjának kecses hajlásával tartotta feje fölött a vállán vitt amphorát. Néhány kis remekmű azt jelképezte, mikor a szélben haladt a mezőn s Zephyros dévajon libbentette föl chlamisszát finom szalagos lábacskáiról, mások meg úgy ábrázolták, amint előrehajló karcsú testtel nézte képét a habokban.
    Mikor a tudóskezű Terimachos elkészült egynéhány ilyen szobrocskával, lerakta őket a ház mentén a földre, Melissa melléjük ült, ő maga pedig elment friss agyagért a hegyekbe.
    Ott a földön ülve látta meg Citharon legelőször a lányt és megszerette őt... Színes agyagszobrocskái között oly mozdulatlan bájjal hajtotta térdére fejét, mintha ő maga is csak egy szép szobor lenne, melynek képe a napfény aranyfolyamában piciny formákban tükröződik vissza.
    Citharon, hogy beszélhessen vele, vett egy szobrocskát tőle... Másnap újból visszatért hozzá és ezután naponta fölkereste s lassan-lassan mind elvitte magával a leány apró képmásait. Szerelméről csak idők multán mert Melissával beszélni s így tudta meg, hogy szíve nem szabad, hogy még a mult tavaszon egy pásztornak adta, ki kecskéket őriz a hegyekben... De ekkor már későn volt: a dalosszavú Citharon épp oly határtalan szerelemre gerjedt, mint ugyanazon a földön hajdan régen a szép vadász Alpheios az Arethusa nympha iránt.
    És hiába énekelte el a leánynak bús költeményeit, hiába nevezte királynőnek, Melissa továbbra is hű maradt pásztorához, kikacagta a szerelmes ifjút s a folyóba dobta virágait.
    Philodemos letépett egy feléje ágaskodó hyacintot és álmodozva szívta be illatát, azután halkan folytatta:
    — Citharon és te, ó lenge Kleon, sejtitek-e mire gondolt ekkor az ifjú?...
    A leányok megrázták fejüket s szinte egyszerre suttogták:
    — Ugyan mondd, Philodemos, mire gondolt ő?
    — Halljátok hát: megemlékezett a Lethe vizéről. Mint titeket a mai alkonyaton, szentségtörő vágy fogta el őt is. El akarta felejteni kedvesét és mindent, ami hozzákötötte, mert nagy szerelméért cserében semmit sem kapott.
    Kérdem, tudjátok-e mi a féltékenység?... Nos, ez az átok gyötörte Citharont! A féltékenység és a szerelem nem hagyta nyugodni sehol. Végre is, miként ha fúriák üldöznék, sajgó szívvel rohant neki a világnak, el a Lethe vizéhez, hogy a folyónak adja emlékeit.
    Futott... és te, kis Kleon és te, Rodope, ti megálmodni sem tudnátok, mily nagyon gyűlölte akkor Melissát, akit oly végtelenül szeretett... Menekülni akart tőle, de hiába, mert a leány emléke, mint árnyéka, nyomon követte mindenütt.
    A dalosszavú Citharon pihenés nélkül futott előre... Ember nem akadt többé útjába: ösmeretlen vidékre jutott. Talán maga a szárnyaslábú Hermes vezette lépteit a járatlan ösvényeken. A Myrtoi tenger hajósai azután fölvették könnyű járású hajójukra s így kelt át az Okeanoson... Beláthatatlan sivatag feküdt előtte, melyen mindaddig bolyongott, míg végre egy csodás tájra ért.
    Óriás fák tornyosultak körülötte az égnek, lassan ringatva bársonyos leveleiket, melyeknek ezüst lombozatában az álmok ibolyaszín virágai nyíltak... Hosszú vándorlás után elérte Citharon a Mákerdőt... És mentől mélyebben hatolt sűrűjébe, annál nagyobb lett a csend. A levegő nem mozdult többé Zephyros szárnycsapásai alatt, a fákon lomb helyett nagy éji pillék, alvó denevérek csüngtek s a bódító illatú füvek között, mint megannyi szélhordta száraz levélhalom, lángszemű baglyok gunnyasztottak.
    Éjtszakára aztán, mintha szárnyra kelt volna az erdő lombozata, halálos csöndben, libegve szálltak föl a pillék, baglyok, denevérek. Diadalmas mámor fogta el s egy percre, mintha a mákvirágok álomhímporukat szórták volna szemébe. megsejtette messze, messze a jövőt...
    Kleon türelmetlenkedve könyökölt föl a virágok között:
    — Hadd halljuk gyorsan Philodemos, mily jövőt tartogatott számára Zeus?
    Az ifjú szomorúan nézett a leány szemébe, aztán újból elvegyült hangja a Lerna-forrás csobogó neszével:
    — Régi képeket látott ő a jövőben is: Heräa városát, a napsütötte fehér utcát, melyen annyiszor végighaladt, az agyagszobrocskákat s Melissát mellettük a földön ülve. Utóbb látta önmagát, mint fog közönyösen a leány szemébe nézni s nevetni elmult szerelme fölött... Vad gyönyörűséget okozott neki az a gondolat, hogy rövid idő mulva már azt sem fogja többé tudni, hogy Melissa könnyű lába nyomot hagyott a mezők pázsitján s ő szenvedett érte, általa...
    Fölkacagott, olyan rémesen, hogy a barlangok torkán akadt a hang mikor megismételték, s a denevérek, baglyok riadtan rebbentek tova...
    Napok multak, Citharon lankadatlanul hatolt előre s végre egy reggelen csakugyan megpillantotta a Lethe vizét. Győzedelmes örömmel rohant előre. Egy dombtetőre ért s ott maga sem tudta miért, egyszerre szomorúan állt meg. Most már nem tekintett oly vágyakozva a Lethe vizére, hanem szinte búsan fordult hátra s átpillantva az álomerdő lombjai fölött, elnézett arra, a messze Hellas felé, arra, ahol ifju kedvese lakik. Hajnalszínű fellegfüzéreivel, mily ragyogóan ékes volt ott az ég! Oly szép, mintha maga Eros font volna lengő rózsakoszorút reá, mely égi koszorúnak elszakadt szirmai, a rózsás pici fellegek lassan szálltak le a földre... ki tudja, tán Melissa lábai elé.
    Merengve indult meg újból a folyó felé de az út nehéz volt. Citharont minduntalan elfogták a kúszónövények, alattomos bozót — minduntalan elfogta az emlékezés. És már lassabban ment, mintha lépten-nyomon tapadt volna valami sarujára abból a földből, mely elmaradt mögötte... Alig bírt előre vánszorogni.
    — Minek sietnék, — gondolta bánatosan — hisz nem űz senki. Amúgy is rövid az út, olyan rövid, hogy mindjárt célnál leszek.
    Fölsóhajtott. Nagyon kifárasztotta a hajsza, belefáradt mindegyre visszanézni. Mert tudnotok kell, sokszor visszanézett ő, bár önmagát azzal áltatta, hogy csak az ösvényt figyeli, melyet immár megjárt. Nem merte bevallani még egy röpke gondolatban sem, hogy minden lépésnél, minden fordulónál a leánytól búcsúzik.
    — Melissa, ó Melissa... hát el foglak felejteni!
    Az erdő, mintha belefáradt volna követni gyors lépteit, megállt s elmaradt mögötte. És ó, sötétszemű szép Rodope s te lenge Kleon, kik oly híven figyeltek szavamra, halljátok hát: ekkor érte el a dalosszavú ifjú a Lethe vizét... Körülötte a tájon a halál csöndje ült, a rengetegben madár nem dalolt s a folyó hullámai zajtalanul hömpölyögtek egymás fölött. A levegő hideg, jeges volt és a tulsó parton, ködfátyolként lebegett az álmok fehér városa.
    A szegény ifjú lenézett a folyóra: habjain táncolva úsztak magába, hogy helyükbe feledést adjon... És néhány perc multán ott, a tegnap szerelmei, reménye és álmai között fog lebegni Melissa hajlékony formája is s ő neki nem kell többé szenvednie... Szeme tétován meredt a habokba s szívébe bánatos érzés költözött. Most, hogy célnál volt, ott, hová halandó rajta kívül talán sohasem jutott: mintha elszállt volna diadalmámora. Pedig tudta, hogy csak le kell hajolnia s kigyógyul minden kínjából... és mégis habozott. Nem bírt határozni, várni akart, egy pillanatig akart még reá gondolni... egyedül reá: szép kedvesére. Hiszen már csak néhány futó perce a leányé, aztán jövendő életében nem fog többé az eszébe jutni... pedig még emlékezik minden szavára, minden mosolyára... De a Lethe hatalma oly nagy, mint akár az isteneké... csak innia kell a vizéből s a folyó lemossa lelkéről Melissa képét, hogy azután tova ragadja hullámain.
    Összeborzadt a gondolatra: Melissa bájos, mosolygó képe a holtak emlékei között! Mert hát valóban, mind az, ami a folyóban örvénylik, a multé volt... és ő most a jelent akarja odaadni: az ifjúságát, a szerelmét.
    Elszorult a szíve. Bár gyarló halandó volt, jól tudta mégis, hogy szép kedvese nélkül üres lesz a világ s ő elhagyatottan bolyonghat a földön, mely ma még terem virágokat, de holnap csak puszta temető lesz. Öröm és kín nélkül kell hát majd bejárnia ezt a nagy temetőt, hol sírokban porladnak el emlékei... mind, mind az ő halottjai fognak pihenni eltemetve körülötte... és ő hiába gyötri majd eszét, még a nevükre sem tud emlékezni többé.
    Kleon közelebb húzódott az ifjúhoz:
    — Kérünk, szólj Philodemos, ivott a dalosszavú Citharon a feledés vizéből?
    Visszafojtott lélekzettel figyeltek mind a ketten.
    — Leányok, mindent elmondok néktek. Citharon végül is erőt vett magán, hisz hosszú útját csak azért futotta meg, hogy szabaduljon kínjaitól. Lehajolt hát a Lethe folyóhoz és merített kezével a vízből... Már-már ajkához vitte a feledés cseppjeit, mikor föltekintett...
    És tudjátok-e mit látott akkor?... A fekete szemhatár alján megpillantotta Hades tátongó sötét kapuját, látta az Acheron hömpölygő vizét, partjain a tolongó lelkeket, a rettenetes Charont korhadt sajkájában s óriás evezőjének árnyát a boltozaton... látta mindezt és megborzadt a haláltól s a halál édestestvérétől... a feledéstől.
    — Feledni... nem, soha! — s markából iszonyodva öntötte vissza a Lethe vizét a tajtétkzó folyó medrébe. Aztán mintha nagy veszedelem elől menekülne, futott el a víztől. Megértette e pillanatban, hogy boldogság még a szenvedés is s hogy kínjait, gyötrelmeit immár épp úgy szereti, mint magát a leányt.
    — Nem bírnék élni nélkületek, megőrizlek örökre, drága szenvedéseim, hisz nélkületek nincs semmim e világon! — kiáltotta bánatosan, boldogan. És aztán rohant át a Mákerdőn, a nagy sivatagon, oly eszeveszetten, mintha a szenvedéseket akarná utolérni, amelyek elől az előbb még menekült...
    És mire Selene ezüstsarlója tízszer nőtt és fogyott a boltozat felhős mezőiben, a dalosszavú Citharon egy holdas éjtszakán szívdobogva függesztette vadrózsakoszorúját Melissa zárt ajtaja fölé. Azután fölvett a földről egy darabka szenet s a tiszta holdfényben ezt a dalt írta a ház falára:

        Őrködjetek fűzéreim Melissa ajtaja fölött.
        És túlkorán ne rázzátok le rózsás szirmaitokról
        Közéjük sírt könnyeimet. — A szerelmesek pillái gyakran nedvesek
        De ha látjátok, hogy ő lép át háza küszöbét,
        Ó, akkor ontsátok le rá a dalnok könnyeit:
        Szerelmesen beharmatozva szállongó fürteit...

    Philodemos elhallgatott s a leányok mozdulatlanuk néztek rá.
    Körülöttük ezalatt leszállt az éj, s a holdfényes völgyből, mint a természet nagy áldozóurnájából ezüstös párák füstje kelt ki, hogy felhőiben elvigye Kyprisnek a föld virágainak illatát. Amott meg fent az akrokorinthos ormán, mindjárt a boltozat alatt, óriás máglyaként égett a szent hetairák ünnepi tüze.
    A két leány felállt és hajlékony testüket beözönlötte a holdfény... Rodope lassú léptekkel indult el a korinthosi úton, karját kitárta az istenasszony temploma felé és énekelni kezdte az éjtszaka csendjében Aphrodite diadalmas hymnusát... De Kleon visszapillantott. Megsajnálta az ifjút, aki még mindíg mozdulatlanul ült a cyprusok alatt. Hozzáment s vállára tette a kezét. Szemük találkozott és a leány halkan súgta:
    — Ó Philodemos, ismerem én a Citharon dalát... úgy mondják Korinthosban, hogy te énekelted el...