Fáradtan emelte fel fejét. Lassú pillantásának a játéka alatt mámoros kín sarjadt a férfiak vérében. Az olajfák tövén megálltak a kőhordó rabszolgák. Egy gyermekifjú letérdelt az út porába és kitárta a két karját. De ő nem fordult vissza.
    Syrakusa szerette őt és ő nem szeretett senkit.
    Azt beszélték róla, hogy gyerekkorában a tengerbe dobta a szívét.
    Az atyja — a kikötőbeli tolvajsöpredék volt, az anyja — a hetairák hírhedt városnegyede. Ott kezdődött el az élete. Aztán éhezett, koldult és lopott. Táncolt a hegyoldalon, a nagy arénában, táncolt mezítelenül a forró homokos porondon. A nap aranybarnára égette a testét. Ott hallotta először, hogy a szeme mély és zöld, mint az Arethusa-forrás vize és a csípője keskeny és hajlékony, mint az Anaposmenti fiatal nád. Sok mindent hallott önmagáról, amit nem tudott addig. Sok mindent megtanult, amit ezüstpénzekért lehetett eladni a férfiaknak.
    Chrysarion kereskedni kezdett a szerelemmel. Olyan veszedelmesen furfangos művészettel kereskedett, hogy mosolyogva kifosztott mindenkit, aki a szemében felejtette a tekintetét. Gazdag és hatalmas lett. Aranyozott szobra már ott állt a szent városrész babérligetében, a hetairák Aphroditéjének a temploma mögött. És amelyik napon learatták a syrakusai kertekben a rózsákat, tudta az egész város, hogy estére lakoma lesz kőoszlopos tarka házában.
    Mikor az alkony feljött a parti városban, szinte olyan kéken, mintha a tengerből jött volna elő, lármás csoportokban fuvolás leányok, sötétbőrű táncosnők, rózsakoszorús hetairák és férfiak haladtak a meredek úton Chrysarion vendégváró ajtaja elé.
    Az oszlopos udvarban kigyúltak a fáklyák. A házban zenébe fult a sokhangú, nevető beszéd. Csengtek a márványasztalon a kelyhek.
    Chrysarion egy oszlopnak dűlve nézett el vendégei felett és épp inni akart, mikor egyszerre elejtette a kelyhet. A mosoly elsápadt az ajkán. Keze a melléhez markolt. Szemöldöke, mint két vonagló, sötét gyík szökött egymásnak. És kegyetlen, híres szeme alázatosan, szenvedőn könyörgött segítséget.
    Mintha egy húr pattant volna el a házban, fennakadt az oszlopok között a zene és a tánc.
    — Eljött Chrysarion szép perce... súgták egymásnak a férfiak és kegyetlen elragadtatással sereglették őt körül. Chrysarion szép perce... Pedig ismerték valamennyien a hetaira arcán ezt a csodálatos elváltozást. Sokszor látták a tobzódások óráiban a néma kínt átnyilalni a vonásain szintúgy, mintha egy rejtélyes árnyék vetődött volna reá a végtelenből.
    Szeretői ezekben a percekben szerették őt legjobban. Látása ilyenkor új vágyat és gyönyört adott. De hogy mi fáj neki, miért szorította kezét a szívére, mikor nincs szíve, azzal nem törődött senki, azt nem kérdezték meg tőle soha. És mire elmult a perc, ő maga is elfeledte.
    Felemelte az elejtett kelyhet a földről és mint egy tükörben, megnézte magát a csiszolt, fényes ezüstben.
    Újra szóltak a fuvolák. Újra felhangzott a nevetés és az ifjú dalnok Praxias, mámorosan kiáltott bele a zsivajba.
    — Ne a kelyhedben nézd magad! Az én szemem legyen a te tükröd. Ott szebb és fiatalabb vagy minden nap.
    Felkapott egy fáklyát és Chrysarion arcába világított vele:
    — Az arcod elfelejti az éveket, az ajkad a csókokat és te a szeretőidet.
    — Azért maradok szép — mondotta gúnyosan a hetaira. — Azért maradok fiatal, mert nincsenek emlékeim.
    Lysias, a bacchanaliák vidám, vén bölcse, felkönyökölt nyugágyán és az asztalról egy irist dobott Chrysarion felé.
    — Igazat szólsz! Az embereket és a népeket is az emlékek vénítik meg. — Egy pillanatig elgondolkozva tekintett az udvar mélyébe és kopasz homlokán lassan felhúzódott a bőr. — Nézd a rómaiakat, milyen fiatalok ők, pedig épp olyan régen vannak, mint mi görögök, de nekik nem kell annyi nagy időkre emlékezniök, mint nekünk.
    Chrysarion már nem figyelt Lysias szavára; nem hallotta a meginduló vitát. Bágyadtan eresztette hátra a fejét. Szeme mozdulatlanul bámult bele egy fáklya meg-megingó füstös lángjába. Fáradt volt. Egyszerre lehúnyta a pilláit. És mint aki öntudatlanul nagy útra készül menni és búcsúzva hátratekint, lehúnyt szemmel hirtelen visszalátott az életébe.
    Meglátta a nagy arénát a hegyoldalon. Szikrázó fehér porond. Nyugtalan, lihegő tömeg. És ő táncolt a napfényben és nem érezte a testén az ordító aréna ezerszemű, buja tekintetét. Nem tudta, hogy mezítelen. De az utolsó mozdulatnál, mikor a tomboló nép előtt hátraszegezte a fejét, észrevette a nézők között Glaukost, az agrigenti hajóst, akit szeretett, mielőtt az anyja eladta az arénába. Mint egy korbácsütés csapott végig rajta Glaukos két szemének a pillantása. A nyomában égő kín serkedt a testén. Felemelt karja hajlásával fedte el lángoló arcát és az alakja összecsuklott, mintha el akart volna rejtőzni önmagában... Egyszerre felfogta, hogy mezítelen...
    Praxias megkerülte az oszlopot és visszafojtott lélekzettel hajolt Chrysarion fölé. Két kezébe fogta a hetaira fejét, aztán magához emelte, mint egy halvány aranykelyhet, amelyikből inni akar.
    Chrysarion szája kinyílt a csók alatt:
    — Glaukos...
    Praxias féltékenyen markolta meg a karját:
    — Kiről beszélsz?
    A hetaira lassan húzta végig kezét az arcán és hallgatott.
    — Hát mégis vannak emlékeid!... Hát mégis volt akit szerettél? — kiáltotta indulatosan Praxias.
    Chrysarion szeme egy pillanatra zavaros lett, mintha a fáklyák füstje tükröződött volna benne. Aztán felnevetett. Kinevette önmagát.
    — Azoknak, akik a szerelmet arulják, nincsen szerelmük!... Lysias, — szólt át vén barátjához — láttál valaha olyant, aki a bölcsességével, vagy a szerelmével kincseket szerzett?... Ha láttál, hát ne higyj neki. az igaziak koldusok maradnak, csak a hazugságot lehet eladni aranyért az embereknek.
    — Ezért lettünk mi ketten gazdagok Chrysarion és ezért lettek szegények szeretőid — nyelvelt csúfondárosan Lysias.
    Arcos, a megunt és kifosztott szerető, válla közé húzta vörös fejét. Hangja rekedt volt, mikor beszélt:
    — A hazugság épp annyit ér, mint az igazság, annak aki elhiszi.
    — És te mindenkinél jobban hittél — gúnyolódott Lysias.
    — Mindenkinél jobban szerettem — felelte Arcos dacosan.
    — Többet tudsz mint én — szólt Chrysarion. — Aphrodite Pandemosza! én nem tudom, hogy annyi szeretőm közül ki szeretett legjobban.
    — Én! Minden istenekre én! — kiáltotta túl a többit Arcos. — Hiszen én adtam a legtöbb javakat neked.
    — Mert neked volt a legtöbb — nevetett Chrysarion.
    — Én! — dörögte a thessaliai Tibios és hatalmas kezével széles mellére csapott. — Legmesszebbről én jöttem el megállás nélkül te hozzád.
    Chrysarion kicsinylően nézett az óriásra:
    — A hosszú úton bizonnyal nem találtál csábítóbb szeretőt, aki visszatartson.
    — Én, én! — lihegte Chrysarion arcába az ifjú dalnok Praxias. — Nálamnál szebben senki sem énekelte meg a szépségedet.
    — Téged kínoztalak legjobban mindannyi között.
    Chrysarion megrázta a fejét és nem hitt senkinek.
    ...Még másnap is erről beszéltek az Agorán, mikor Chrysarion a fürdőből jövet az alsó városon áthaladt. Lépte úgy hangzott utcahosszant a kőkockákon, mintha csókok csattantak volna ki a saruja alatt. Szemközt a téren észrevették jöttét a férfiak.
    — Chrysarion! Én!... Én szeretlek legjobban! — kiáltoztak felé mindannyian. És a déli napmelegben könnyelműbben, derűsebben csendült az a kiáltás, mint a tegnapi mámoros éjtszakán.
    Chrysarion nevetni kezdett. A házak árnyékából vígan jött felé a válasz. Aztán egy kapualjából. Aztán a kút mellől. Itt is, ott is felnevetett a tér.
    — Szép vagy Chrysarion és az öröm jár veled! — mondotta egy kis utcai táncosnő és bámész irígységgel nézett utána.
    Ebben a percben lépett ki a hetaira az utca árnyékából a verőfényre. Indult a férfiak felé, mikor egyszerre idegenszerűen megingott a teste. Lába előtt az árnyéka is megingott a kövezeten. Keze a melléhez kapott és sárga peplosában mint egy tántorgó láng ágaskodott fel a tér közepén.
    — Segítség! — aztán mielőtt feltartóztatták volna, összeesett.
    — Segítség! — kiáltotta Praxias és fejvesztetten futott felé.
    — Vizet adjatok neki! — ordította Arcos.
    Asszonyok, férfiak rohantak elő a házakból. Lázas kezek szaggaták le Chrysarion melléről a köntöst. Remegő kezek tartották szájához az amphorát.
    — Igyál...
    De a víz merev ajka mellett lecsorgott a földre. A teste nem vonaglott többé.
    — Meghal... Meghal... sikította a kis utcai táncosnő.
    — Meghalt — mondotta Praxias és iszonyodva eresztette el Chrysarion halvány kezét, amelyiket annyian csókoltak. A gyűrűs kéz élettelen súllyal csattant le a kövezetre.
    — Chrysarion meghalt...
    A szó végigborzongott a téren. Mint egy hideg lehelet betódult az utcákba, aztán erőre kapott, kiáltás lett belőle és terjedt a házakban, a piacon, a boltokban és vitte a hírt, amelyet nem lehetett elhinni.
    Az emberek lélekszakadva, kíváncsian jöttek minden oldalról. És most, hogy már nem volt aki ellentmondjon, úgy beszélt mindenki, mintha az övé lett volna Chrysarion. Kikötőbeli halászok, kátrányszagú hajóslegények, nagy urak, kalmárok, durva tengerészek, mindannyian az ő csókjairól beszéltek.
    A tömeg pedig csak egyre nőtt a téren. A kör szűkült. Az emberek lármázva ágaskodtak.
    És középütt Chrysarion drága mezítelen szépsége ingyen hevert a fehér napsütésben, a forró köveken.
    Teste úgy maradt érintetlenül, ahogy utolsó vonaglásából visszaesett a földre és szinte valószínűtlenül tökéletes lett a halálban. Haja, mint egy sötét titokzatos kincs, hátra húzta fejét a kövezet horpadásába. Megtört, mozdulatlan szemébe belesütött az élő nap és a halott arcán megállt és megkövült Chrysarion szép perce az örökkévalóságra.
    Mindenki reá nézett, de senki sem nyúlt többé hozzá. Felette a napfényben dongva egy nagy légy kerengett.
    A tömegen egy férfi törte át magát. Messziről futva jött a kikötő felől. Homlokán patakzott a verejték és az arca mégis sápadt volt. Senki sem ismerte őt. A nép önkénytelenül nyitott előtte utat.
    Mikor meglátta Chrysariont, vad kétségbeeséssel szorította halántékához az öklét és egy pillanatig úgy nézett reá, mintha ők ketten egészen egyedül lennének a téren. Aztán lerántotta válláról a köpenyt és eltakarta véle a halott szép mezítelen testét.
    Ennél a mozdulatnál a férfi árnyéka átsuhant Chrysarion arcán, de a hetaira kialudt, zöld szemében nem tükröződött vissza annak a képe, aki őt legjobban szerette.